Egészen furcsa volt ma felébredni, mert tulajdonképpen az a dal, amelyik álmomban szólt, elkísért éberen is, nagyon sokáig. És pont ilyen sokáig nem tudtam, hogy miért. Kicsit idegesített is, mit ne mondjak.
Tízegynéhány évvel ezelőtt összehozott a sors egy furcsa lánnyal. Egy érdekes személyiséggel. Alig pár hétig voltunk együtt, de azt hiszem, mindketten nyomot hagytunk a másik életében.
Harminchét éves voltam. Túl a házasságon, váláson, meg az azt követő, négy évig tartó kapcsolatomon. És jött Ő.
Egészen fiatal koromból „ismertem”, de ez a kilencvenes évek elején annyit jelentett, hogy megállapítottam: milyen csinos a feneke. Húszévesen. És egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha is bármi közöm lesz hozzá.
Azt meg pláne nem hittem volna, hogy egyszer majd pont a szájbertérben fogok összeakadni valakivel, akit ilyen régen nem láttam, ilyen régen nem tudok róla semmit.
Az átmeneti csoda 2006 őszén kezdődött. Összeakadtunk egy internetes fórumon, egymásra ismertünk, virtuálisan összeborultunk, és egyszer csak elkezdett foglalkoztatni engem az a gondolat, hogy mi lenne, ha ő meg én…
Általában későn érő típus vagyok, de azt hiszem, az úgynevezett kapuzárási pánik nálam akkor játszódott le, 37 évesen. Túl voltam egy 11 éves kapcsolaton, amelyik házassággal, majd rapid válással végződött, aztán meg jött egy négyéves együttélés, és jelen történetem idején már azon is túl voltam.
Talán megijedtem attól, hogy értelmetlen úgy élni, ha nincs valakije az embernek. Elvégre nem szoktam hozzá. Mindig volt, aki szeressen, mindig volt, aki vigasztaljon, akihez oda lehetett bújni, akinek elmesélhette az ember akár az egész életét.
Bátor lettem hirtelen, és randira hívtam. Hát ne csak levelezgessünk már, hiszen itt élünk egyazon városban, egymástól nem is túl messzire!
Nagyon boldog voltam, amikor igent mondott, akkor meg pláne, amikor az első randi is szokatlanul jól sült el.
Kimondhatatlanul élveztem a sikert. Úgy érezhettem, újra fiatal vagyok, előttem az élet, és egyre jobban tetszik nekem ez a lány. Izabella. Már a neve csengésébe is szerelmes voltam.
Az az igazság, hogy amikor összejöttünk, már akkor is láttam, hogy valami baj lesz itt. De elhessegettem a rossz gondolatokat. És a felelősséget is. Megnyugtattam magam abban a hitben, hogy ő próbálja magát jól érezni velem, és voltaképpen én is azt teszem, nincs is ezzel semmi baj.
Hamarosan eljött egy olyan esemény, amely még jobban összeforrasztotta a kapcsolatunkat. Valamiféle dolga akadt a fővárosban, tán a munkahelye kötelezte egy bizonyos központi vizsgára, már nem emlékszem pontosan erre. De sok minden másra igen.
Azt mondtam, egyet se féljen, elkísérem. Ott leszek vele. És intézek mindent. Szállást, utazást, mindent. Ő nagyon tanácstalan és bénácska volt az ilyesféle dolgokban, nem volt gyakorlatias ember. Mondjuk én sem vagyok igazán az, de az életem során számtalanszor bebizonyosodott, hogy hiába érzem magamat valamiben gyengének, mert ha van mellettem olyasvalaki, aki nálam is gyengébb, akkor bennem meghatározhatatlan mélységből olyan erők törnek felszínre, hogy magam is meglepődöm az egészen.
Pikk-pakk elintéztem a pesti utat. És ezzel egyidejűleg azt is elintéztem, bár még nem tudtam róla, hogy egy párját ritkítóan gyönyörteljes napot töltsünk el együtt, mindenféle értelemben.
Egy olyan belvárosi lakást kaptunk meg a Király utcában, amelynek a tulajdonosa abból élt, hogy átmeneti szállást biztosított az átutazóknak, az ideiglenesen a fővárosban tartózkodóknak. Átvettük tőle a kulcsokat és a direktívákat, aztán, amikor magunk maradtunk, elkezdtük felfedezni a lakást, utána pedig egymást.
Azzal kezdődött, hogy találtam a könyvespolcon egy teszteket tartalmazó kötetet. Úgy véltem, talán pszichológus lehet a muki, aki a rendelkezésünkre bocsátotta a bérleményt. Fogtam a könyvet, és azt mondtam Izabellának, próbáljuk ki egymást ezen a területen, biztosan jó móka lesz.
Hát az volt. Rövid, érdekes, lebilincselő teszteket tartalmazott a könyv, alámerültünk a varázslatos hangulatba, és élveztük, hogy egyre jobban megismerjük egymást, egyre több titkot tudunk meg a másikról.
Ahogy ma visszaemlékszem, szinte most is érzem, hogy egyre közelebb került egymáshoz a lelkünk, és ez milyen szenzációs élmény volt. Szinte megszűnt a külvilág, a pizzafutár csengetését is alig hallottuk meg, mert akkor és ott nem volt más, csak mi, a gondolataink, az emlékeink és az érzéseink. Szinte elmerültünk egymás személyiségében, és innen teljesen nyilvánvaló és egyenes út vezetett ahhoz, hogy a testünk is összeforrjon.
Ha az előbb úgy fogalmaztam, szinte most is érzem, ahogy egyre közelebb került egymáshoz a lelkünk, hát nem tudom, milyen szavakat használjak arra a szeretkezésre. Számomra újdonság és megismételhetetlen varázs volt egyidejűleg. Nem voltam elzárva azelőtt sem a szép élményektől, de az az éjszaka annyira meseszerű volt, hogy mind a mai napig nehezen tudom megfogalmazni még a magam számára is, hogy mi történhetett abban a Király utcai kedves kis lakásban. Az egyesülés élményének olyan rejtett bugyrait jártuk be, annyira lehullt rólunk minden póz és manír, oly mértékben feledkeztünk bele egymásba, hogy tényleg megszűnt a külvilág, csakis egymásnak és egymásért léteztünk azokban a csodás órákban.
Mert órákig tartott az élmény. Persze nem valamiféle megszakítás nélküli szeretkezésre gondolok itt, hanem a hosszas beszélgetésekre, egymás simogatására, a másikba való beleolvadásba, a fokozhatatlan adni akarásra, a cirógatások, kényeztetések véget nem érő sorozatába, egy egészen valószerűtlenül boldog éjszaka sötét, de mégis csillogó feketeségében való feloldódásra.
Nagyon-nagyon rossz érzés olyasvalakiről írni, aki már nem él, én meg ötvenen is túl vagyok, ő pedig fiatalabb volt nálam.
Másnap reggel hamarabb ébredtem, kitűnő omlettet sütöttem reggelire, élveztük az egymás előtt való immár meztelen közlekedést, és tudtuk, hogy mi egy pár vagyunk, ezt teljesen bizonyosan így akarhatja az Isten is.
Egészen biztosan nem véletlenül szólalt meg az álmomban és aztán a fejemben az a Saxon-dal, pont ma, amikor a halála napja van.
Emlékszem, amikor egy másik varázslatos éjjelen elmeséltem neki az életemet, sok mindenről beszélgettünk, így például szerettem volna megértetni vele, hogy ez a valami nekem az egészen ifjú felnőttkorom zenéje, legalábbis én akkor már nagyon felnőttnek éreztem magamat, tizennégy évesen, és semmi baj nincs azzal, hogy a Saxon zenekar Biff becenevű énekese oly sokáig csak egyetlen hangmagassággal operál…
Súlyosan kábítószerfüggő volt Izabella. Ez nagy kár volt. És erről senki nem tehetett. Senki nem tudott volna neki segíteni. És nem azért, mert én sem, hanem azért, mert egyszerűen vannak emberek, akiket sehogy sem lehet megmenteni saját maguktól.
Amikor beharangozták, hogy megszűnik az a fórum, ahol mi annak idején egymásra találunk, én lementettem az összes beszélgetésünket. Az elmúlt tizenöt évben még egyszer sem volt merszem megnyitni.
Az kérem az Öregúrtól, hogy adjon neki örök békességet.