Egy hajdani szakítás története, amelyben rajtam kívül egy bizonyos Zélány is szerepel, aki azért kapta ezt a titokzatos elnevezést a szájbertérben, mert zöldséges volt, emellett szerettem volna megőrizni az inkognitóját, miközben sokat írtam róla az egykori blogomban.
Már napok óta sejtettem, hogy valami van.
Megérzed azt, akár telefonban is, hogy már nem olyan a hangja.
Tegnap felhívott, hogy beszélnünk kellene.
Kérdem: miről?
Azt majd személyesen.
Akkor már tudtam, hogy történt valami. Hogy megváltoztak a dolgok.
Hát jó, essünk túl rajta…
Fogmosás, zuhany, borotva, cipőfény, randi. Irány a zöldségszaküzlet és gyümölcsmárkabolt.
Nem kellett odáig menni, már a ház előtt várt. Ült a padon.
Szolid puszi. Azzal a fura, mérsékelt lelkesedéssel, amit egy szerelmes ember azonnal megérez, hiába is akar úgy tenni a másik, mintha szívből jönne.
– No, merre menjünk? Flangáljunk vagy üljünk be valahova? Milyen horderejű az ügy? Le kell hozzá ülni? – kérdem farizeus módon.
– Üljünk be valahova inkább.
– Menjünk a Negyven Rablóba.
Odabenn alig lézeng valaki. A pultnál a Kőműves álldogál, Redőnyügynök Gabival vitatkoznak valamin, a sarokban meg a nyugdíjas törzsgárda osztja és szorozza az észt. Bevezetem Zélányt a másik helyiségbe, ahol szebb napokon csak úgy hemzsegnek az egyetemisták, de most éppen kong az ürességtől.
Legalább nem zavar majd senki.
Alátolom a széket, megkérdem, mit kér, aztán irány a pult.
Edina mosolyog a pult mögött. Aranyos lány, de mindent azért nem lehet mosollyal pótolni ebben a szakmában.
– Na mi az, babuci, nem működik a hűtőtök?
– Dehogynem!
– Akkor olyan jégermatyit adjál nekem, amit három percnél régebben hűtöttél be.
– Ezer éve benn van a hűtőben.
– Baráti. Add el inkább Knorr gyorslevesnek, ahhoz illik a hőfoka. Észre se fogja venni senki.
Jégermatyi márpedig kell. Tudom. Mert már nagyjából sejtem, mit fogok hallani. Legalábbis a lényegét tekintve. És már görcsben van a gyomrom.
– Tudod mit, E–Dinkám? Hajítsál bele egy jégkockát, és akkor hajlandó leszek kifizetni.
Bedobok pár számot a zenegépbe. Imádom, hogy nem kell sorba állni, mert csönd van. Aztán viszem a cuccot a kisterembe, és mintha kissé remegne a kezem. Meg tán a térdem is.
Most mit parázol, hülyegyerek? Őszintén: mi bajod lehet?
Kortyolgatjuk az italt. Ő az őszilevet, én meg a jégert. Gömbölyű jégkockával.
Az arcát fürkészem. Nem nagyon keresi a tekintetemet. Aztán vesz egy nagy levegőt, és belekezd. Először csak lassan, aztán már úgy darál, mint izgulós alsó tagozatos nebuló az évzáró ünnepségen, szavalás közben. Bár kissé nagyobb szenvedéllyel és hosszasabban.
Végre megtudhatom a nagy titkot, aminek nem túl bonyolult a lényege: megkerült a gyerek apja. Hazatalált. És most esküdözik, hogy jó útra tért, megváltozott, minden másképp lesz, és bizonyítani akar, amihez kér egy utolsó esélyt.
Komolyan mondom, ezt a sablonszöveget hallva azt várom, mikor lép be a helyiségbe Balázs a tévéstábbal. És kíváncsian találgatom, melyik fal fog elindulni, hogy fölfedje a mögötte ücsörgő tékozló fiú kilétét, aki hirtelen rájött, hogy ő családapa, férj, társ meg miegymás egyszemélyben, és most ott akarja folytatni, ahol jó másfél éve abbahagyta, azzal a különbséggel, hogy ő most már jó, ő most már finom, ő most már különleges.
A zene természetesen a kisteremben is megfelelően élvezhető. Sting kezdte a programot, mégpedig azzal, hogy If I ever lose my faith in you, majd Axel Rose (Rózsa Sándor) folytatta a Guns n’ Roses élén, miszerint Yesterday…, de Zé egyelőre nem fedezi fel, hogy eme szerzeményeket én hívtam elő a zenedobozból, az meg pláne nem jut el a tudatáig, mennyire jelképes most mindez, s ha lehet, ez utóbbi még inkább lehangol.
A Tankcsapda szerencsére magyarul énekel, azzal könnyebben megbirkózik.
„Többé az sem érdekel, ha ki vagyok rúgva
Eleget ittam, és most már be vagyok rúgva
Nem számít már, hogy a hajnal hol talál rám
Mi lesz velem, azt csak az Isten tudja”
– Ezt te raktad be?
– Naná, majd a nyugdíjasok.
A számhoz emelem a poharat, és arra gondolok: na, itt van még egy nő, akinek már soha, sehol, semmikor, sehogy, semmilyen apropóból nem rakok be semmit.
A jéger keserű, és lassan én is az leszek. Mellesleg még nem mondott semmi konkrétumot kettőnkről – no, nem mintha a szitu különösebben igényelné. De azért nem kellene úgy viselkednie, mint a szövetségi kapitánynak, aki az Ugandától elszenvedett 5:1-es vereség után azt nyilatkozza, hogy felfedezett több biztató jelet is a csapatjátékban. Itt vagyok, magammal hoztam a pacekomat is, lassan bele lehetne már mondani, hogy vége. Vagy valami.
Egyébiránt Lukács is ezt ambicionálja:
„Engem hidegen hagynak az unalmas intim részek
Ne beszélj mellé, nekem a lényeget mondd
Látod, így néz ki egy fickó, amikor teljesen részeg
Ha menni akarsz, hát menj innen, és pont”
– El sem tudod képzelni, milyen boldogan ugrott a nyakába Zolika!
A kissrácot természetesen nem Zolikának hívják, de ez most totál lényegtelen, mert kevéssé vagyok fogékony megható családi jelenetek bájvigyoros befogadására. „Hideg vagyok, mint egy zsilettpenge.” De ekkor valami bekattan, és innentől egykedvűen tűröm és figyelem, ahogy forgatja bennem a bozótvágót…, és még csak észre sem veszi.
Aztán, hosszas hallgatást követően egyszer csak fölemeli végre a tekintetét az idióta pohárról és a minden szempontból rendkívül érdekes ősziléről:
– Mire gondolsz most, Szabi?
– Hogy mire? – dőlök hátra. – Arra, hogy ha még egyszer születnék, Fejes Tomi szeretnék lenni, és akkor én lennék a Tankcsapda dobosa. Szerintem ez az egyik legjobb foglalkozás a világon.
– Utállak.
– Én is utálom magam. Most arra gondolok, hogy ha annak idején veszek egy kínai cint, talán az egész életem másképp alakul…
– Nem érzed, milyen iszonyúan vergődök az érzelmeim hálójában?
(Nem érzem, babám, akárhogy fátyolozod is a hangod. Te már rég döntöttél, csak előadod itt nekem a hirtelen halált.)
Nem tehetek róla, elborítja az agyamat a cinizmus, amiről természetesen tudom, hogy szerfölött gyerekes és szánalmas érzemény, de hát mit csináljak? Hiába akarom visszafogni magam, nem bújhatok ki a bőrömből. Vagy tán nem is akarok…
Megint csak hallgatunk. Lemegy a Be vagyok rúgva, jön a Pogó.
– Nem szeretnél valamit kérdezni, Szabi?
– De! Valami már foglalkoztat egy ideje. Mondd, te tudtad, hogy a pogó az nem egy tánc?
Érzem, hogy ez újabb mélyütés, amely egy bárgyú és igen mérsékelten szellemes poénkodásban öltött testet, de már azt sem tudom eldönteni, élvezem-e vagy szégyellem magam miatta.
Ekkor csordul ki először a könnye, én meg arra gondolok, hogy az utóbbi időben, ha egy nő sír miattam, hiába szeret, mégsem kér belőlem, inkább a magányt választja, vagy egy olyan fószert, aki másfél éve lement egy doboz gyufáért, és mostanra bírt hazatalálni. Valamit nagyon elcseszhetek folyton, de hát most mi a bánatot csináljak? Akár utálhatnám is magam, ám a hátralévő éveket mégiscsak ebben a mérsékelten felemelő társaságban kell leélnem, hát akkor még mindig inkább Nőgyűlölet 5.1,
nem igaz?
Körbelesek. Régen ez volt a játékterem. Jönnek föl az emlékek sorban. Próbálom összeszámolni, hány nő küldött már el ezen falak között a retekbe. Belezavarodok.
– Utálom, amikor ilyen indián vagy – szólal meg durcásan. – Amikor nem lehet semmit leolvasni az arcodról.
(Csakugyan? Pedig azt hittem, minden kinn van a pofámon… Na mindegy. Én ma itt akkor sem fogok bőgni. Majd rinyálok otthon, a blogomban. De neked nem, kicsim. Erről ne is álmodj!)
– Tudnod kell, hogy… amióta hazajött, én… én nem…
– Nézd, kics… izé… kedves X–né Ipszilon Zé. Nem akarok erről hallani, rendben? Ez már nem tartozik rám.
Végszóra felharsan az Élj vele boldogan a Csinibaba–lemezről.
– Ezt is te kérted?
– Én hát.
– De miért pont ezt?
– Mert szeretem ezt a lemezt. Tudhatnád.
– Na jó, tudom, de miért nem másik számot kértél róla?
– Melyiket? Mondjuk a Susu bolondságot? Az stílszerűbb lett volna? Vagy a Gézengúzt?
– Azért kérdem, mert akkor kérted a zenéket, amikor még nem is mondtam neked semmit.
– Marha nehéz volt ám kitalálni, mit akarsz mondani. Sejtettem, hogy nem azt akarod bevallani: rátetted a zöldségboltotok napi bevételét a Chelsea-Barcelona meccsre, és most kéne egy apró kis kölcsön.
Igazából gőzöm nincs per pillanat, hogy játszott-e mostanában a Chelsea a Barcelonával, ám csekély a lebukásveszély, mert Zé még ennyire sem tudja. És most hosszan hallgatunk. De le merném fogadni, hogy egyikünknek sem a Bajnokok Ligája jár a fejében.
– Mondj már valamit!
– Most mit mondjak? Azt, hogy maradj velem? Hogy ne higgy neki? Hogy ezredjére is át fog verni?… Vagy hogy próbáld csak meg vele újra, aztán, ha jövőre is kedve támad gyufát venni, hát én majd ott leszek neked a kispadon? Na nem, ilyesmit ne is várj tőlem.
– Nem is ezt vártam. Csak azt, hogy…
– Egyébként sincs semmi értelme. Úgy érzem, ez nem egy bírósági tárgyalás, hanem inkább egy sajtótájékoztató. Már eldőlt minden. De ha nem, akkor is egyedül kell döntened, ne hárítsd rám a felelősséget. Felnőtt nő vagy, családanya, sőt, asszony, akinek a férjét épp most hozta vissza a felderítőnek kiküldött Mikulás.
– Igazad van – hajtja le a fejét, és minden szava közül ez a kettő esik a legrosszabbul.
De egyszersmind ki is józanít. Ebben a percben megértek mindent. Nem dönthetett másképp, mint ahogy döntött. Ha nem ad esélyt a férjének, a kisfia egész életében a szemére fogja hányni. Én meg alkalmasint a fejem búbján is pöröghetnék, akkor is csak az a szemétláda lennék, aki miatt anya nem engedte meg, hogy apa hazajöjjön.
Nehéz az élet.
Most éppen nem tudom eldönteni, őt sajnálom-e jobban vagy magamat. De rinyálni akkor sem fogok. Majd otthon, a blogban… Most inkább igyunk, és legyünk még cinikusabbak és még érzéketlenebbek. Úgyis elfogyott az itala. És nincs kedvem újat kérni neki. Most már soha meg nem térülő befektetés.
– Szerintem menj haza. Biztosan vár a családod.
Elhűlve néz rám. Érzem, ha nem indul el rögtön, ha sokáig bámul még így rám, tanúja lesz, amint elkezd remegni az alsó ajkam, és akkor felfedezi, hogy csak játszom itt az agyam…
Szerencsére feláll.
Persze én is.
Egyszerű baráti puszi. Ne essünk ki a szerepből. Különben is, utálom a nyálas búcsúzkodást, akár a vasútállomáson. Én itt most nem utas vagyok, hanem forgalmi szolgálattevő, akinek nem az a dolga, hogy zsebkendővel integessen, hanem hogy felemelje a tárcsát, és belefújjon a sípjába: fel- és leszállás befejezve, vagonajtók zárva, indulhat a szerelvény.
– Arra nem tudsz kimenni, az az ajtó évek óta le van zárva.
Olyan idegenül és szenvtelenül cseng a hangom, mintha valaki szinkronizálna. Teljesen ledöbbenek magamon. Visszaülök, és lehajtom a fejem, mert nem akarom látni, ahogy elmegy. És hirtelen egyszerre tör rám minden emlék. Egyetlen pillanatba sűrűsödve jön elő az aggódó tekintete, amikor a kórházi ágyam mellett ül…, ahogy anyámmal nevetnek a konyhában kávézva…, az a bájos arc, az a kislányos mosoly, amivel átadta az ajándékát a születésnapomon… meg még sok-sok kedves és intim apróság, amik nem tartoznak a nagy nyilvánosságra…
Szerencse, hogy bekolbászol két nyurga, pattanásos kamasz, akik csocsózni szeretnének, és megérdeklődik, mint egyetlen jelenlévőtől, hogy kinél lehet ötvenest váltani. Kikísérem őket a pultig, és közben nagy levegőket veszek, hogy véletlenül se bőgjem el magam.
A Kőműves még mindig ott árválkodik. Istenesen hátba verem.
– Te Ferkó! Tudod, mit figyeltem meg? Hogy az utóbbi időben akármikor lapátra tett engem egy nő, te mindig ott lebzseltél a környéken… Tudod, mit gondolok, te Kőműves? Hogy nem hozol nekem szerencsét.
Nem szól semmit. Ő ilyen barát. Látja rajtam, hogy most sem komoly kérdést, sem ízetlen tréfát nem tudnék elviselni. Így hát kinyögi a jelen helyzetben egyetlen elfogadható mondatot:
– Iszol valamit?
– Naná! De én fizetek!
– Nem. Én hívtalak meg.
Ezen egyre jobban összevitatkozunk, de aztán belátjuk, hogy ha csak nem akarjuk, hogy kihívják hozzánk a készenlétieket, akkor kompromiszszumra kell jutnunk sürgősen.
– Kérjünk felnőtt adagot, aztán megfelezzük a cechet, oké? – javaslom rendkívül konstruktívan és értelmesen.
Beleegyezik, úgyhogy végre Edina is üzembe helyezheti magát.
– Mi volt ez? – kérdi Kőműves Ferkó, fejével a kisterem felé intve. – Valami baj van?
– Hogy mi volt ez? – gondolkodom el. – Egy szép álom. Életem leghosszabb kómája, amiből kár volt felébredni.
Nyalogatja a Hubertuszát. Aztán rám néz. Lebiggyeszti a száját és öszszevonja a szemöldökét, de nem kérdez semmit. Pontosan érzi, hogy ennél többet nem kívánok nyilatkozni az ügyről. Imádom az ilyen embereket.
Előkotrok még pár százast, és feletetem a zenegéppel, mert nehogy már csend legyen, és azt sem szeretném, ha valamelyik öreg alkesznek eszébe jutna bedörrenteni mondjuk a fél Apostol-portfóliót, vagy valami frissen betérő bulizós társaságnak a fellelhető tuc-tuc zenék kétharmadát. Edinának és Kőművesnek is kikérem a kedvenc zenéjét, aztán összeválogatok egy kis célirányos búfelejtő repertoárt. Elsőként mondjuk némi Bikinit.
„Az első éjszaka nélküled, csak az első volt nehéz
Aztán már csak az ital volt kevés”
Megjött Porcelán. Sokáig azt hittem, ennek a srácnak ez a gúnyneve, de aztán a múltkor hosszas előadást tartott a híres Porcellán családról, akik két l-lel írják a vezetéknevüket, azóta egyfolytában előre köszönök neki. Sőt, most meg is érdeklődtem Porcitól, fogyaszt-e valamit, mégpedig a következő módon:
– Iszol valamit, Porcikám?
Majd ráébredve, milyen hülyeséget rivalogtam a légtérbe, csaknem természetes mosolyra fakadtam.
Ő is felfedezte később, hogy nem igazán vagyok orgazmusközeli kedélyállapotban, ezért rákérdezett, hogy mi a probléma. Elmondtam neki, hogy lapát.
– Piri? – érdeklődött olyan arccal, mint Az Ember, Ki Minden Körülmények Közt Jólértesült.
– Nem igazán. Kicsinykét le vagy maradva – tájékoztattam, mire zavartan elterelte a szót a politikára. Reméltem, hogy e tárgyban frissebbek az infói, mert nem volt kedvem a taxisblokádról beszélgetni vele.
Aztán hazajöttem, letusoltam, és blogoltam egy kicsit, épp csak az egészségügyi határérték alatt, de aztán úgy éreztem, rám akar borulni nagyon a magány, az emlékekkel meg a falakkal együtt, úgyhogy visszacsámpáztam a Negyvenbe, s örömmel konstatáltam, hogy most már Babucika van szolgálatban, és odahúztam egy bárszéket a pult végébe, merthogy időtlen idők óta nem beszélgettünk el arról, hogy mizu.
Másfél óra múlva megállapítottam:
– Nahát, Babu, ha az elmúlt éveimre gondolok, úgy tűnik fel nekem, mintha semmi másról nem szólna az életem, mint hogy időről időre idekucorodok a pult végébe, aztán elmesélem neked, hogyan is csesztem el rendre a dolgaimat a legkülönbözőbb nőkkel.
– Na igen, nekem is van egy ilyen érzésem.
– Mármint miattam vagy miattad?
– Oda-vissza.
– Te, nem kéne nekünk összejönni? Már úgyis annyit pletykáltak rólunk.
Csak nevetett, mert tudta, hogy én sem gondolom komolyan.
Támadt néha olyan érzésem, hogy sms-t kéne küldenem Zének, de aztán lebeszéltem magamat róla. Mert hát mit is írhatnék neki? És ilyen felbuzdulásokkor mindig eszembe jutott a Szemtől szemben című filmből, hogy mit mondott Robert de Nirónak az éjféli cowboy: Ha befordul a yard a sarkon, nem lehet semmid, aminek ne tudnál öt másodpercen belül búcsút mondani.
Már egyáltalán nem láttam tragikusnak azt a perspektívát, hogy magánzó leszek egész hátralévő életemben. De ilyenkor persze mindig megjelenik valaki, mint most például Alternatív Srác, akinek van egy kis szőrpamacs az állán, amit szakállnak nevez, és ha erre az elnevezésre az említett szőrzet bőrfelületi kiterjedése nem is predesztinálná, a szőrzet hossza viszont mindenképpen, mégpedig olyan komoly Guinness-szinten, hogy az említett burjánzmányba gyöngyöket is fűzetett a saját leszármazottaival, kiknek fotográfiáit nem átallotta meg is mutogatni egy magamfajta gyermektelen leárazási akcióhősnek, aki mi mást mondhatna ilyenkor, mint hogy bizonyára helyes ember lehetett a kézbesítő…
Hű, egy ilyen mondat után jólesik a pihenés…
Nincs is már hátra semmi, mint az, hogy amikor hazafelé ballagtam a kecómtól mintegy kétszáz méternyire elterülő intézményből, először is támadt egy iszonytató nagy szél, aztán minden átmenet nélkül leszakadt az égből vagy százezer hektoliter esővíz. Úgy eláztam, hogy hozzám képest a tűzoltóslaggal kiöntött ürge elmehetett volna statisztálni a Sivatagi showba. De csöppet sem frissített fel, mert furamód az eső meleg volt, mint a könny.
Rendes vagy, Öregúr, hogy sírtál helyettem. Legközelebb azért ne legyél ennyire szomorú. Vagy legalább használj zsebkendőt.
Köszönök mindent, Zé.