Az alábbi szerelmi történet ugyan nem friss, de azt gondolom, talán ma sem minden tanulság nélkül való. Íme:
Tegnap reggel ismerősnek jelölt egy lány a Facebookon. A személyiségi jogokra való tekintettel nevezzük mondjuk Nagy Franciskának. Nos, akárhogy meresztgettem a szemem az adatlapjára, nem tudtam rájönni, hogy ki lehet ő, és mivel fotója sem volt fenn, hát megeresztettem egy üzenetet, azt firtatván, honnan ismerjük egymást.
Aztán kimentem a konyhába, hogy előkészítsem az ebédemet. Egy darabka sertéscombot ujjnyi csíkokra vágtam, majd a húst kínai ízesítésű villámpácba forgattam.
Mire ezzel végeztem, már meg is jött a válasz, ami nem volt kifejezetten dosztojevszkiji terjedelmű, mert mindössze egyetlen mondatból állt: „Hát már nem emlékszel rám?” Kacsintós szmájlival a végén.
Jómagam sem írtam kisregényt feleletként. „Sajnos nem” – szomorkodtam egy sort Franciskának. „Megadnál valami közös pontot?” – firtattam konstruktívan, s közben elhatároztam, hogy a húshoz párolt rizst fogok készíteni, és kibontok mellé egy üveg cseresznyebefőttet.
Egy óra múltán Franciskától a következő üzenet érkezett: „Na jó, elárulom, mi a közös pont. A Magyar Posta. Egyébként van barátnőd?” Az utolsó mondat után pedig már két darab kacsintós szmájli szerepelt.
Hinnye, gondoltam, itt kacérkodás esete forog fenn. Na de hát hogy lehet közös pont a Posta? Ez a hajadon majdnem tíz évvel fiatalabb nálam. A cégnél már hosszú évekkel ezelőtt felmondtam. És biztosan tudom, hogy a nevem nem Ped O’Phil. Akkor meg hogy a bánatba’?
A válaszlevelemben azt tudakoltam tőle, hogy a tizenötös avagy a kettes postán történt-e a találkozásunk, merthogy hétéves pályafutásom alatt eme két hivatal alkalmazásában álltam. A barátnőmre vonatkozó kérdést pedig titkos ügynököket és mesteredzőket megszégyenítő taktikai érzékkel egyszerűen figyelmen kívül hagytam.
Aztán kimentem a konyhába, és feltettem a rizst, s eközben végig Franciskán járt az eszem. Nem is hiába, mert egyszer csak megvilágosodtam. Az egyenletnek csakis egy megoldása lehet!
Franciska hajdanán nyilván a tanulóm volt a kettes postán. Ez az egyetlen magyarázat a majdnem évtizednyi korkülönbségre, és egyéb évszám, illetve helyszín jellegű paraméterekre. Viszont ha így van, akkor ebben az egészben van valami megkapóan bájos és hátborzongatóan izgalmas. Ennyi év eltelt, és még mindig emlékszik rám. Tudja a nevem, megkeresett Facebookon, és most azt tudakolja, van-e barátnőm. De vajon mivel gyakorolhattam rá ekkora hatást annak idején? Talán azzal az elképesztő sebességgel, amivel a bélyegzőt kezeltem…?
Jaj, de hülye vagy, Szabi! – tegeztem le magamat. – Hogyhogy nem jöttél rá egyből? Az érdeklődés most már nyilván az írói tevékenységednek szól. Franciska bizonyára rátalált a blogodra, esetleg megvette valamelyik könyvedet is, és újra fellobbantak benne a hajdani diáklány érzelmei.
Istenem, micsoda gyönyörű nap!
Madarat lehetett volna fogatni velem, de erre nem volt szükség, mert mint említettem, sertést készültem ebédelni. Bele is szagoltam a bepácolt húst tartalmazó edénybe, és úgy találtam, hogy egyszerűen lenyűgöző az illata. A rizs is ígéretesen párolódott. Miközben felmásztam a szekrény tetejére egy üveg befőttért, megállapítottam, hogy aki szerint az élet nem habos torta, az egy közhülye.
Az ám, habos torta! Ezen a jeles napon úgy dukál, hogy valami finom desszert is kerüljön az ebéd mellé. Kikapcsoltam a tűzhelyet a rizs alatt, majd lementem krémest venni, és közben annyira az események hatása alá kerültem, hogy útközben elhatároztam, ebből a csodálatos történetből írok egy regényt. Vagy egy kisregényt. De novellát mindenképpen.
Adva van egy kedves, udvarias, jó humorú és rendkívül kellemes fiatalember (gyengébbek kedvéért: ez lennék én), illetve egy tündöklően csinos és ellenállhatatlanul bájos kis fruska, akit Franciskának hívnak.
A leány postaforgalmi szakközépiskolába jár. Egy szép napon eljön a szakmai gyakorlat ideje, és a lányt a fiú mellé osztják be tanulónak. A fiatalember lelkiismeretesen lát neki feladatának, és oly alaposan magyarázza el a kis fruska számára a terjedelmes csomagok mérethatárait a belföldi díjszabás függvényében, amennyire ez egyáltalán emberileg lehetséges. Nem veszi észre, hogy a lány egy idő után már alig-alig jegyzetel, hiszen le sem tudja venni a tekintetét a fiú arcáról. Úgy érzi, végre megtalálta élete nagy szerelmét, mert aki ennyire flottul képben van arról, hogy milyen feltételekkel lehet Új-Zélandra csokoládét is tartalmazó tértivevényes kiscsomagot küldeni, az bizonyára odaadó férj, lelkiismeretes apa és dolgos családfő lesz, olyan férfi, aki minden bizonnyal a hitvesi ágyban sem szorul majd a postás szakszervezet segítségére.
Igen ám, de mi lesz a nagy korkülönbséggel?… Nos, Franciska a legmesszebbmenőkig elszánja magát, hogy várni fog, amíg csak kell, amíg azok az ostoba törvények megengedik, hogy végre egymáséi legyenek. A szakmai gyakorlatnak vége szakad, s utána csak telnek az évek, a fiú és a lány hosszú időre szem elől téveszti egymást, mígnem egyszer, soksok esztendő múltán, egy szép tavaszi napon…
Komolyan mondom, amikor odaértem a cukrászdához, gyakorlatilag már zokogtam a meghatottságtól.
Megtörölgettem a szemem, kifújtam az orrom, és kértem két krémest elvitelre. Mire hazaértem, készen lett a rizs, úgyhogy kisütöttem a húst, és felbontottam egy üveg magozott cseresznyét. Aztán tálaltam magamnak, és amíg az ebédem hűlt, megnéztem, jött-e már válasz.
Jött bizony! Franciska közölte, hogy ő az egyes számú postán dolgozott, de csak egész rövid ideig, tehát ott biztosan nem találkozhattunk, már csak azért sem, mert már ő sincs a cégnél. Mostanában női kozmetikumokkal kereskedik, úgyhogy ha van barátnőm, akkor itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy meglepjem egy igazán exkluzív készlettel, amit most hihetetlen árengedménnyel tud a rendelkezésemre bocsátani, az átmeneti kollegialitásra való tekintettel.
Töröltem az üzenetet, és rányomtam a „Nem ismerem” gombra, pedig akkor már nagyjából tudtam, ki ez a Nagy Franciska. A nevét illetően már csak az iska jelentése volt bizonytalan. Hogy nagy franc a lány, az már világos volt.
Kimentem a konyhába, és megettem azt a büdös, kukacos húst, de nem párolt rizzsel, hanem alul égettel, felül meg ragadóssal, és szerintem a befőtt is meg volt romolva. A krémeseket pedig kicsomagolatlanul húztam le a retyón.
Franciska, ha esetleg olvasnád eme sorokat: Nem veszek semmit!