A Tanító hajnalban ért oda a Fehér-hegyhez. Tudta, hogy innentől kezdve egyre alacsonyabb sebességgel lesz képes a célja felé haladni, de biztos volt benne, hogy valamikor az éjszaka közepén oda fog érni a havas sziklateraszra.
Nem tévedett. Már magasan járt az égen a két telihold, amikor meglátta a kunyhót. Röviddel később azonban elbizonytalanodott. Nagy reményekkel nyitott be a házikóba, de nem talált benne senkit. Újra kiment a kunyhó elé, alaposan végigpásztázta a talajt, de csak a saját lábnyomait fedezte fel a hóban. Az öregembernek nyoma veszett.
Tudta, hogy nem tehet mást, visszament a házikóba, leült az asztal mellé, és várt.
Hosszú órák teltek el így. Először megvirradt, aztán delelőre hágott a Nap az égen, majd szürkülni kezdtek a környező fehér hegyek. Ekkor hallotta meg a lépteket ropogni a hóban. Először a távolból, aztán egyre közelebbről, míg végül megnyikordult az ajtó, és valaki óvatosan benyitott a házikóba. Amikor a Tanító felemelte a fejét, saját fiatal énjét pillantotta meg, aki leverte a lábáról a havat, és csak utána lépett be a helyiségbe.
A Tanító arcán különös mosoly terült el, és ékes orosz nyelven csak annyit szólt:
– Hát megérkeztél…