Régi fényképeket rakosgatva elém került egy kissé megsárgult fotográfia. Egy Picur becenevű lányt ábrázol, akit már réges-rég elfeledtem, de most eszembe jutott minden arról a megsárgult nyári délutánról.
Picurnak már a keresztnevére sem emlékszem. De azt biztosan tudom, hogy Zolikával, a szakközépiskolai padtársammal és jóbarátommal járt a nevezetes napot megelőző nyáron.
A nevezetes napon viszont a barátaimmal kirándultunk a Vekeri-tóhoz. Ez a Debrecentől nem messze lévő hely akkoriban nagyon kedvelt célpontja volt a kikapcsolódni vágyó cíviseknek. Engem is sok emlék fűz oda, Picuron túl is.
Egy olyan tó volt, amelyik csak csónakázási célra szolgált, fürödni szigorúan tilos volt benne. Nem is fürödni jártak a népek a partjára, hanem bográcsozni, horgászni, napozni, együtt lenni, kikapcsolódni.
Azon a nevezetes napon négy haverommal együtt szálltunk fel a buszra reggel, hogy kivigyen minket a Vekeri-tóhoz. Horgászfelszerelést nem vittünk, egyikünk sem szeretett pecázni. Szalonnát, kenyeret meg hagymát vittünk, meg persze egy szatyor piát. És az elmaradhatatlan magnót.
Néha elgondolkodom, hogy létezhet-e egyáltalán olyan leírás, amelynek nyomán a mostani fiatalok át tudnák élni valaha azt az életérzést, amely a mi generációnkat jellemezte.
A mi zenénk nem folyt a csapból is a nyolcvanas években. Nemhogy zenecsatornák nem voltak a tévé kínálatában, de úgy kellett összevadásznunk a kedvenc zenéinket is, mindenféle titkos utakon, hogy egyáltalán meglegyen nekünk kazettán. Na persze, már maga a kazetta szó is furcsán hangozhat egy mai fiatal számára…
Szóval, kimentünk a Vekerire, fürdőgatyára vetkőztünk, bömböltettük a kedvenc zenéinket, söröztünk, napoztunk, szalonnát sütöttünk, és élveztük, hogy fiatalok vagyunk.
Ekkor tűnt fel a tavat körbevevő földúton közeledni Picur és a barátnője… Érdekes, az ő keresztnevére emlékszem. Erikának hívták…
Persze mi, ifjú csődörök egyből elkezdtünk huhogni meg füttyögni, látva a két csajt elvonulni az ideiglenes szamárfészkünk mellett. Kivéve engem. Rögtön tudtam, hogy ez a lány tavaly még az osztálytársam, Zolika csaja volt, de erről nyilván nem tudtam azonmód értesíteni a bűntársaimat, meg hát nem is érdekelte volna őket.
A két lány megtorpant, visszaszóltak valamit, aztán letelepedtek az út túloldalán, a füves részen napozni. Persze provokatívan. Nyilván imponált nekik a birkacsordánk.
Összehaverkodtunk testületileg. És akkor végre kiderülhetett, hogy én a Picurt ismerem. Vagy legalábbis tudom, hogy kicsoda.
Onnantól ők ketten, meg mi öten együtt sütöttünk szalonnát, együtt cigiztünk-boroztunk, együtt hallgattuk a zenét, és… együtt fürödtünk. Legalábbis Picur meg én.
Kiskamasz-szívem egyfolytában hevesen vert, amióta csak feltűnt a színen. Olyan sokféle érzelem szaladgált az idegpályáimon, hogy meg sem próbáltam követni őket.
Őrületesen tetszett nekem a lány. De már régóta, már akkor, amikor még a Zolikának volt a csaja. És hogy most láthatom fürdőruhában? Meg kellett erőltetnem magam, hogy le tudjam venni a szemem a formás fenekéről meg az alabástrom cicijeiről.
És persze az arcáról is, mert nem szerettem volna, ha észreveszi bávatag, rajongó tekintetemet, ahogy bámulok rá, és kéjfürdőzöm ragyogó szemeinek, fitos orrának, a hajának, az ajkainak, a formás állának látványában.
Azt hiszem, nagyon szerelmes lettem azon a délutánon.
Picur hamarosan kitüntetett a figyelmével. Ezt először el sem akartam hinni. Fogalmam sem volt, miért engem választott ötünk közül, de aztán már nem érdekeltek ilyen kicsiségek. Főleg, mert a lány fürödni akart, a nagy melegben megmártózni egy kicsit a Vekeri-tó tiltott vizében. És én vele mentem.
Nem is értettem, mi történik velem. Én, a szabálykövető, a jól nevelt és kötelességtudó kisfiú egyszer csak vagány srác lettem. Pont abban a pillanatban, amikor bementem Picur után a vízbe. Mit érdekelt akkor már engem a jólneveltség meg a szabályok rengetege? Fiatal voltam, szerelmes, bevállalós és önkéntes vagány.
Nem jött utánunk senki. Ketten lubickoltunk a parttól jó húsz méternyire, és egyre többször értünk egymáshoz. Izgalmas volt. Hihetetlenül izgalmas. Minden másodpercét élveztem. Bohóckodtunk, spricceltük a másikat, évődtünk, próbálgattuk egymás határait – keringőztünk és násztáncot jártunk a vízben.
Amikor jöttek az ellenőrök motorcsónakkal, akkor lebuktunk a víz alá, és amikor elmentek, akkor előjöttünk, és nagyon nevettünk.
Imádtam. És éreztem, hogy jó ez a helyzet. Jó, hogy most itt vagyunk ketten. Átkaroltam. Finom volt a bőre, és finom volt az illata. Most is fel tudom idézni. És pont ezért olyan nehéz erre a nyári délutánra gondolni.
Meg akartam csókolni. Fogtam a kezét a víz alatt, és magamhoz húztam. Nem ellenkezett. Legyőztem minden belső viaskodást. Nem számít, hogy a Zolika csaja volt tavaly, nem számít semmi, kívánom őt, és akarom, hogy megtörténjen.
És akkor felsikoltott. Belelépett az iszapban egy törött üvegbe.
A meghitt pillanat odalett. Felemelte a lábát a víz fölé. Vérzett. Erősen.
Kivittem a vízből, és aztán elcipeltem a hátamon a tó túlsó oldalán lévő elsősegélyhelyre. Végig sírt.
Ott bekötözték. És aztán visszavittem a hátamon a szamárfészkünkbe.
Nem tudom, hogy mikor és mi romlott el. Képtelen vagyok visszaidézni.
Csókról szó sem lehetett. Már mind az ötünkkel kedves volt, beszélgetett és nevetett. Már nem számítottam neki, nem voltam az első számú, csak egy voltam a sok közül.
Nem értettem semmit. Csak ültem mellette, és néztem bután magam elé.
Azt hiszem, ebben a nyári délutánban ott van az egész életem.