Jöttem hazafelé az esőben, és eszembe jutott egy réges-régi este, amikor a Negyven Rablóban dolgozott az én drága szerelmem, és megkért, hogy hozzak neki milánói makarónit a Délibáb ételbárból, mert megkívánta. Én is nagyon kívántam őt, ezért hát szó nélkül elindultam, felszálltam a villamosra, és aztán leszálltam Debrecen főterén.
Késő este volt, esett az eső, senki nem járt már az utcán. A főtér sárga fényben úszott. Én pedig egyszer csak egy varázslat kellős közepén éreztem magam. Olyan hangulata volt az egésznek, hogy azonnal magával ragadott. Mintha Meseországban jártam volna.
Haladtam át a sárga fényen. Az eső áztatta az arcomat. Jobbra a Nagytemplom monumentális épülete. Körülöttem meg a csend.
Csak az eső verte a kövezetet.
Átvágtam a téren. Egyedül. Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam, mint még soha. De egyszersmind boldognak is. Valami megmagyarázhatatlan béke és nyugalom szállt rám.
Aztán ez az érzés átalakult valami egész mássá. A béke és a nyugalom helyét fokozatosan átvette egyfajta rideg félelem. Olyan érzésem volt, mintha egyedül lennék az egész városban. Mintha egy hirtelen életbe lépő átok nyomán eltűnt volna minden ember a városból. És hiába lépdelek én a Délibáb ételbár felé, nem lesz ott senki, tehát milánói makarónit sem vihetek a szerelmemnek, de minek is vinnék, nyilván ő is eltűnt a többiekkel együtt.
Félelmetes érzés volt. De nem az a fajta félelem, mint amikor például a sarkadban loholó rablótól félsz, hanem olyasféle gyötrő szorongás, amely képes befészkelni magát a lelked mélyére. Úgy éreztem, valami rossz közeleg az életemben, és én nem tehetek ellene semmit.
Nem sokkal később a lány azt mondta nekem, hogy legyen vége. Sőt ne is legyen, hiszen már vége van. Ő már nem szeret engem, így hát nem is a szerelmem. Ő is eltűnt tehát, a többiekkel együtt.
A főtéri rideg félelem beteljesedett.