Zima Frigorjeván jól látszott, hogy átmeneti higgadtsága olyan gyorsan elmúlt, mint egy nyári zápor. Már nemcsak ott volt piros az arca, ahol néhány perce az állatorvos ellátta egy-két nyugtató gyógypofonnal.
– Remélem, ezt csak villámtréfának szánta, Tockostad! – támadt neki a norvégnak. – Mert ha tényleg szélnek akarja ereszteni őket, akkor magának elment a maradék esze!
– Ugye, csak viccelt, Stramm? – érdeklődött kétségbeesve dr. Ragtapasz is. – Nem mondhatja komolyan, hogy éppen a legvészterhesebb órában akar megszabadítani minket húsz harcostól!
– Nagyon jól mongya, doktor úr, ippeg erről van szó: ide mostan harcosok kellenek, nem ágyútőtelékek – magyarázta a hegyi vezető, aztán csekély irodalmi érzékét latba vetve megpróbált olyan metaforával élni, amelyet alkalmasnak talált arra, hogy az állatorvost és a meteorológust is megnyugtassa: – Nekünk mostan oroszlánokra van szükségünk, nem bárányfelhőkre.
Zimát nyomban megihlette a hasonlat:
– Nekünk befellegzett. Ezek után már lehet eső, lehet hó, nekünk végünk van – jegyezte meg fásultan, újabb lökést adva Balganaiva bömbölésének.
– Na, most már elég legyen! – harsant fel a fegyverládák felől Zoran Gutanovics zord hangja. – Jöjjenek csak ide mind!… Na, mire várnak? Jöjjenek csak ide, most azonnal! – parancsolt ránk ellentmondást nem tűrően, majd amikor körégyűltünk, előkapott egy gépkarabélyt, és marcona arccal csattogtatni kezdte a závárzatát, miközben folytatta az expedíció legkishitűbb tagjaihoz intézett szózatát. – Maguk talán az üregi nyúltól származnak, hogy így be vannak rezelve? Nézzék már meg a saját szemükkel, micsoda fegyverkészletünk van! És mellé mennyi muníciónk! Akár jövő karácsonyig is képesek lennénk tartani az állásainkat!
Az expedíció férfitagjai (akik voltaképpen eddig sem viselkedtek riadt kisegérként) elégedetten nézegették a faládák tartalmát.
– Ejha! Ez aztán valóban tekintélyes arzenál! – csettintett elismerően a görög állatorvos.
– Azt hiszem, ezekkel a fegyverekkel a teljes siker reményében vehetjük fel a harcot, akár egy századnyi deszantossal szemben is – jelentette ki Jack Pot.
– Gumima cibugocsi ga! – rikoltozta harciasan Kutatomuki is.
– Mit hablatyol a kis jappán kakas? – érdeklődött Stramm.
– Azt mondja, gyerekjáték lesz az egész – fordította Jacques.
A nőkön is kezdett végre úrrá lenni az optimizmus, egyedül Puja volt az, aki sehogy sem volt képes visszafojtani a vállait rázó heves zokogást. Krokodilkönnyein át olyan tekintettel szemlélte a faládákat, mintha legközelebbi hozzátartozói koporsói között állna éppen.
– Na, most osztán mán elég legyen a picsogásból, kis naccsád! – elégelte meg a dolgot Tockostad. – Még rengeteg dógunk van, az időnk meg fogyik. Tunni akarom, kire számíthatok, kire nem, úgyhogy fussunk csak végig a névsoron gyorsan, majd utána ráér kend ríni, de addig ne rombolja itten nekem a harci kedvet!
A hegyi vezető végre visszatérhetett ahhoz a tevékenységhez, amit néhány órája a Vidám Fiúkban kezdett el, amikor is megérdeklődte az ornitológustól, hol szolgált a háborúban.
Nos, az expedíció sokadik névsorolvasása meglepő eredményt hozott. Kiderült, hogy majdnem mindenki részt vett valamilyen formában a világháborúban. Csak úgy kapkodtuk a fejünket annak hallatán, miféle veteránokkal utaztunk együtt idáig.
Jack Pot háborús múltját már ismertem, Zoran Gutanovicsról pedig, ugyebár, nemrég megtudhattam, hogy partizán volt. Az azonban újdonság volt számomra, hogy Jacques Citokceau-ban a francia ellenállási mozgalom nagy alakját tisztelhetem, és hogy Stramm Tockostad egy norvég önkéntesekből álló zászlóalj tagjaként részt vett még Berlin ostromában is. És dr. Miapanasz Ragtapasznak sem kellett szégyenkeznie, mert mint kiderült, igen elismert harcosa volt a Görög Népi Felszabadítási Hadseregnek.
A nők sem maradtak le mögöttünk egy lépéssel sem, hiszen Csuhajlováról megtudhattuk, hogy a honvédő háborúban egészen a tiszthelyettesi rangig vitte, Frigorjeva pedig arról számolt be, hogyan élt és harcolt évekig ukrán partizánok teljes jogú bajtársaként. (Zoran Gutanovics ez utóbbi tényt rajongással teli pillantásokkal nyugtázta.)
De az expedíció huszonéves tagjainak lőfegyverekkel kapcsolatos viszonya is szép reményekre jogosított minket. Menjeninnenről kiderült, hogy nemcsak csillagászati távcsövekbe szokott kukkolni, hanem olyanokba is, amiket puskákra szoktak felszerelni, mivel hogy legfőbb hobbija a vadászat, amit immár évek óta olyan magas szinten művel, hogy puszta megjelenésére pánik tör ki a lappföldi vadvilág tagjainak körében. Puja Balganaiva pedig arról dicsekedett el szipogva, hogy az utóbbi években egész egyszerűen nincs ellenfele a hazájában a Komszomol által rendezett országos ifjúsági sportlövő bajnokságokon.
– És mi lesz Szenyor Leplezzel? – tette föl a kérdést Kukkole.
– Őt ki kell hagynunk a számításból – jelentette ki Jack Pot, és mélységesen egyetértettem vele.
– Ha egyáltalán képes lenne felfogni, mi is történik körülötte – magyaráztam –, akkor sem javasolnám, hogy fegyvert adjunk a kezébe. Több kárt tenne magában vagy bennünk, mint az ellenségben.
– Én inkább a kis sárgaborsó miatt aggódok – mustrálgatta Kutatomukit a hegyi vezető. – Ő vajon mék ódalon áll? Mer mán csak egyedül ő nem nyilatkozott, hogy micsinált a háborúba. Honnét tuggyuk, hogy hajlandó lesz fegyvert fogni a honfitársaira, pláne ha azok a fószerok pár éve még a bajtársai vótak?
Möszjő Citokceau azonnal a kis japán pártjára állt:
– Én maximálisan megbízom a barátomban – jelentette ki szenvedélyesen. – Egyébként beszélgetéseink során Hanuka azt mesélte, hogy nem sorozta be őt a japán hadsereg, mert alkalmatlannak találták a katonai szolgálatra.
Kutatomuki ekkor, talán mert megsejtette, hogy a személye körül folyik a vita, fölpattant, és – elszántságát bizonyítandó – vérfagyasztó rikoltozással egybekötött vad dzsiu-dzsicu mozdulatokba fogott, amelyek kétségtelenül olyan meggyőzőek voltak, hogy a láttukra talán még Hö Zöng, a Vidám Fiúk kidobóembere is sárgább árnyalatot öltött volna, mint japán sporttársa.
– Kutya legyek, ha értem – csóválta a fejét Stramm. – Ha ez a fószer őknáluk alkalmatlan vót a besorozásra, akkó hogy a rossebbe veszitették el ezek a háborút?
Matematikus barátom megjegyezte, hogy a legtetszetősebb harcművészeti koreográfia értékéből is jelentősen levon az a közjáték, amikor a szabadgyakorlat közben egy atombomba pottyan az előadó fejére.