Elza néni ruhaneműs pakkjaiban egyszer akadt egy nagyon menő farmer rövidnadrág. A menőségét leginkább az fokozta a végletekig, hogy a szárainak alsó, mintegy kétcentis sávja ki volt rojtozva.
Ötödikes vagy hatodikos lehettem, amikor Debrecenbe látogatott Kádár János, az MSZMP Központi Bizottságának főtitkára. Hétköznapra esett a látogatás, így aznap kisdobos, illetve úttörő öltözékben kellett iskolába mennünk, és minden tanóra csúszott vagy két órát, mivel reggel sorfalat kellett állnunk az út mentén a kedves vezető elvtársnak, amerre az őt szállítmányozó gépkocsi elhaladt.
Egyedül maradtam otthon aznap reggel. A szüleim már rég elmentek dolgozni, a húgom is elindult az iskolába, én meg kétségbeesve keresgéltem az úttörőnadrágomat. Megvolt a fehér ing, a piros nyakkendő, az ünneplő cipő, egyszóval minden, még a zsinóros úttörősíp is, de az a szájbaszúrt kék rövidnadrág nem volt sehol.
Az idő haladt, így nem volt mit tenni, felvettem a rojtos farmer rövidgatyót. Gondoltam, ez is kék, az is kék, ez is rövid, az is rövid, mi baj lehet?
Az iskolában még semmi baj nem is volt. De aztán kivonultunk a Bethlen utcára, szépen felsorakoztunk az út szélén, egyes vonalban, és akkor baj lett. Odajött az úttörővezető, Klári néni, és kérdőre vont.
Na most a poétikusan ifjú olvasók képzeljenek el egy rettentően kövér, dímatlan testalkatú nénit, akin voltaképpen bármilyen öltözék betyár szarul állt volna, de ez a derék asszonyság ráadásul pontosan úgy volt felöltözve, mint mi. Fehér ing, piros nyakkendő, úttörősíp zsinórral, kék rövidnadrág.
Nos, ez a hölgygombolyag állt elém, és rám rivallt. Hát te meg hogy nézel ki? Nem szégyelled magad, hogy ilyen rövidnadrágban jössz ki erre a nemes alkalomra? Így akarsz integetni a főtitkár elvtársnak???
Nem akartam lelombozni a lelkesedését, hogy a bánat se akar integetni a főtitkár elvtársnak, arról meg aztán végképp hallgattam, hogy az ominózus ruhadarabot az imperialista Egyesült Államokban élő Elza nénikém küldte nekem, egyenesen New Jersey-ből. Inkább hallgattam némán a feddést, amely így ért véget:
– Takarodj haza, a színedet se lássam!
No, ekkor elnyomtam egy vidám félmosolyt, átsétáltam az utca túloldalára, és bementem az onnan mintegy öt és fél méternyire fekvő lépcsőházunkba. Aztán felmentem a kecóba, ledobáltam magamról a bohócruhát, és amíg az iskolatársaim két óra hosszáig várakoztak odalenn azért a fél másodpercért, amíg az MSZMP Központi Bizottságának főtitkára elhajt előttük autóval, majd visszavonultak az iskolába késő délutánig tanulni, addig én boldogan hallgattam otthon a magnón Bitliszt meg Bonijemet, és közben holdmagasról és karvastagon leszartam az épülő szocializmust.