Bizonyos képek után kutattam a neten, de a kereső valamiért Koncz Zsuzsa fotográfiáit is megmutatta nekem a találatok között. Az énekesnő arcmásáról eszembe jutott a 90-es évekből egy régi történet, amelynek felidézésekor még ma is beleáll a sajgás bizonyos testrészembe, amelyik nagyon más, mint az arcom.
Egy szerda délután csörgött a telefon akkori munkahelyemen, a postán. A művközpontból keresett a rendezvényszervező, és közölte, hogy pénteken roados meló van, kéne hat ember a Koncz Zsuzsa-koncertre hangfalat pakolni. Össze is trombitáltam magam mellé öt srácot, de aztán eszembe jutott, hogy pénteken délutános leszek. Hogy a bánatba’ fogok én odaérni ötre pakolni?
Szabadságom már nem volt. A postán a dolgozó nem maga rendelkezett a szabadságával, legalábbis akkoriban nem. Őszre már nem nagyon maradhatott benn az embernek szabadnapja, elvégre közeledett a karácsonyi forgalom, amikor minden dolgos kézre és egyéb szorgalmas végtagra szüksége volt a cégnek. Nem maradt más megoldás számomra, mint a táppénzcsalás.
Hogyan lehet a legegyszerűbben egy-két napra táppénzre menni? Hányós-hasmenős tünetekkel vagy derékfájásra panaszkodva kell felkeresni az orvost, azt nem tudják ellenőrizni. Igen ám, de őszre már annyit „hánytam-hasmentem” és annyiszor „fájt” a derekam, hogy nem mertem megint ezzel a dumával beállítani a doktornőmhöz. Tartottam tőle, hogy elküld valami komolyabb vizsgálatra, mondjuk gyomor- vagy végbéltükrözésre, és ilyesminek Koncz Zsuzsa egyik szép szeméért sem óhajtottam alávetni magam.
Mielőtt azonban maga alá temethetett volna a tanácstalanság, kaptam egy remek tippet az egyik kollégámtól, így aztán péntek délelőtt már ott ültem az üzemorvosi rendelő várójában, és alig leplezett izgalommal tekintettem a vizsgálat elé. Amikor sorra kerültem, szenvedő arcot öltve bementem a rendelőbe, és kisvártatva előadtam a panaszomat:
– Doktornő, kérem, fájnak a heréim.
Azt hittem, egyből beutalót kapok az OTI-ba, de legnagyobb meglepetésemre a doktornő így szólt:
– Tegye szabaddá az altestét, és feküdjön föl az ágyra, megvizsgálom. – És mintha eközben dévaj csillogás tükröződött volna a tekintetében.
A meglepődésemhez az szolgáltatott okot, hogy tudtommal az üzemorvosunk szemész volt, de mivel az, hogy valaki szemész, még nem zárja ki, hogy egyúttal csinos fiatalasszony is legyen, csöppet sem vonakodtam teljesíteni a kérését. Végül is rokon területek ezek, elvégre ez is golyó, az is golyó – okoskodtam magamban, aztán átadtam magam a vizsgálat gyönyöreinek. S közben elátkoztam magam, amiért eddig mindig derékfájással meg gyomorrontással jöttem megvizsgáltatni magam, ahelyett, hogy ezt a remek kis panaszt adtam volna elő.
Akkor még nem sejtettem, de ezzel a vizsgálattal véget ért aktuális táppénzcsalásom kellemes része. Mivel az üzemorvos nem diagnosztizált semmi rendellenességet, beutalt az urológiára. Azt hittem, ott is valami csinos szöszi medika kezébe kerülök, mégpedig, ha lehet, szó szerint. Így aztán a várakozás végén leírhatatlan csalódással vettem tudomásul, hogy egy nagydarab, kopasz, szakállas urológus fogja megvizsgálni az „ügyemet”.
Mit mondjak, a pasas úgy „ügyeskedett”, hogy többször a határára érkeztem, miszerint felhívom a figyelmét arra a határozott ambíciómra, hogy a jövőben még tán szaporodni is szeretnék, ebből következően a golyóimat nem megsemmisítésre hoztam, hanem kivizsgálásra. És amikor már azt hittem, vége a kínjaimnak, a doki hirtelen utasított, hogy forduljak meg, és hajoljak mélyen előre, ezenközben pedig olyan mosollyal húzott gumikesztyűt, mint aki valami csuda jó tréfára készül.
– De hát miért…? – rebegtem szerfölött pesszimista tónusban.
– Prosztatavizsgálat következik – nyilatkozta a doki, és a hangszíne úgyszólván minden részvétet nélkülözött.
Megadóan teljesítettem a parancsot, így hát kisvártatva újra átélhettem azt, ami addig csak a néphadsereg „sorozás” című dzsemborija kapcsán történt meg velem.
Már nem emlékszem, meddig tarthatott a szenvedésem, de arra igen, hogy hálát adtam a sorsnak, amiért nem vagyok bizu, és a motozás végén már azt kívántam, hogy Koncz Zsuzsa művésznőnek és zenekarának vigye fel a hangfalait a Bartók-terembe az, akinek már az apja is eunuch volt.
Amíg rendbe szedtem az öltözékemet, a doki kitöltötte a papírokat, és közben megkérdezte:
– Rendszeres nemi életet él?
– Nem mondanám – nyögtem megbántottan, s arra gondoltam, egy ilyen intim együttlét után talán lehetne valamivel tapintatosabb is az alkalmi partnerével. – Tudja, hogy van, doktor úr. Hol összejön, hol nem – vallottam be, mert úgy éreztem, már vagyunk olyan kapcsolatban, hogy a múltamról meséljek neki.
– Magának semmiféle szervi baja nincs. Ha majd rendszeres lesz a nemi élete, a panaszai is elmúlnak. Viszontlátásra! – nyújtotta át a papírjaimat, mire az utolsó szavától megrettenve menekülésszerűen távoztam a rendelőjéből.
Menekülésszerűen – írtam, de ezt gondolatban tessék jó nagy idézőjelek közé helyezni. Az igazság az, hogy a mozgásom szinte teljes mértékben nélkülözött minden ruganyosságot és fiatalos lendületet. Körülbelül úgy vánszorogtam haza, mint aki egy XXL-es, alaposan telepakolt pelenkával közlekedik, és a piros lámpánál ácsorogva minden erőmmel próbáltam a minimálisra szorítani testtartásom pucsító jellegét, azon imádkozva, nehogy feltűnjön a környéken egy másságos fiú, és kihívónak értékelje a viselkedésemet.
Útközben megálltam egy telefonfülkénél, és felhívtam a főnökömet, hogy tájékoztassam: a Magyar Posta ma délután nem számíthat a szolgálataimra, mert beteg vagyok. Nem volt szükségem szinkronszínészi adottságokra, hogy sajnálatot ébresszek a csoportvezetőmben, aki aggódva faggatni kezdett, hogy mi történt.
– Jaj, ne is kérdezze, Erzsike néni! – nyögtem panaszosan, majd biztosítottam róla, hogy hétfőn már újból szolgálatra kész leszek, s közben azon imádkoztam, nehogy valami ülőmunkát találjanak ki nekem. Csupán az nyújtott vigaszt eme nehéz időszakban, amikor arra gondoltam, hogy estére keresni fogok kemény hatszázötven forintot, ami akkortájt nagyjából megegyezett vagy harminc flaska sör árával.
Otthon Nagyikám a következő hírrel fogadott:
– Nemrég itt volt Börni barátod. Azt üzeni, hogy az esti koncert Koncz Zsuzsa betegsége miatt elmarad.