Debrecent egy nyugati utazó néhány évszázaddal ezelőtt úgy aposztrofálta: a legnagyobb falu. Igaza is lehetett, hiszen akkortájt legfeljebb a Nagytemplom és a Kollégium épülete magasodott ki az aprócska házak tengeréből. Később aztán változott a helyzet, és elsősorban a főutcán – amely a Nagytemplomot kötötte össze a pályaudvarral – épültek emeletes bérházak, paloták.
A hetvenes években épült a Vénkertnek nevezett városrészben az a panelházsor, amelyben a szüleim is kaptak lakást. Én ötéves voltam, amikor ez történt, tehát nyilvánvaló volt, hogy én már onnan fogok iskolába járni. Hamarosan duplán is aranyos lettem. Egyrészt azért, mert – bár ezt a mai fejszerkezetem alapján meglehetősen nehéz elképzelni, de – valóban aranyos kisgyerek voltam, másrészt pedig az Arany János Általános Iskolába nyertem beíratást.
Az Arany akkoriban még a Jókai utca végén székelt. Csak három év múlva adták át a paneldzsungel közepén az iskola új, modern épületegyüttesét. Egy hatéves gyerek számára a Jókai utca végére eljutni nem volt egyszerű. Most direkt lemértem a Google Maps segítségével: kereken egy kilométer. Nem is a távolság volt a lényeg, hanem az, hogy egyedül kellett oda eljutnunk, már első osztályosként is. Elvégre „proligyerekek” voltunk. Apám hat órakor kezdte a műszakot a gyárban, anyám hét órára járt dolgozni, és ő vitte a húgomat az oviba, hol ért volna rá engem iskolába kísérgetni?
Bizony, talán furcsa most a fiatalabbak számára ezt olvasni, de akkoriban olyan időket éltünk, hogy egy kisiskolás gyereket el lehetett engedni egyedül reggelente. Ha lenne gyerekem, és ráadásul kisiskolás, eszembe sem jutna, hogy ne kísérjem el minden reggel az iskola kapujáig. Ennyit változott a világ pár évtized alatt.
De ne gondolja senki, hogy a mi szüleink felelőtlenek voltak. Rajtam kívül még két nebuló járt a Bethlen utcáról az Aranyba, Lesku Laci és Kovács Géza, ezért a szüleink a lelkünkre kötötték, hogy minden reggel együtt menjünk az iskolába, mi hárman, és a kereszteződésnél mindig várjuk meg a lámpa zöld jelzését, de még akkor is nézzünk körül alaposan, mielőtt az úttestre lépünk.
A Jókai utca tipikus cívis utca volt, tipikus cívis házakkal. Egymáshoz bújó telkek, rajtuk aprócska házikók, amelyeknek az utcára néző ablakai évszázados titkokat rejtettek. Árnyat adó fasorok, középen aszfaltozott út, amelyen akkoriban még alig-alig haladt el autó.
Az első évfolyam vége felé történt. Szép májusi nap volt, kiszabadultunk az iskolából, és úgy négyen-öten elindultunk haza a Jókai utcán. Valamelyikünk meglátott a járdán egy eldobott kenyérvéget. Belerúgott.
Aztán elkezdtünk vele focizni. Úgy haladtunk hazafelé, hogy közben egymásnak passzolgattuk a száraz kenyérvéget.
Gyönyörűen sütött a nap, madarak énekeltek az árnyat adó fákon, közeledett a szünidő, mi pedig önfeledten fociztunk a kenyérvéggel.
Egyszer csak kirontott az egyik kapualjból egy öreg bácsi. Miközben a botját lóbálta fenyegetően, istenesen leteremtett minket. Csak úgy záporoztak a szájából a csöppet sem hízelgő jelzők. Mit képzelünk mi, anyaszomorító huligánok? Rugdossuk a kenyeret? A kenyeret, amiért a parasztok verejtékesen megdolgoztak? Hát a kenyér az maga az élet! Majd megtudtuk volna, ha a háborúban élünk! Mocskos semmirekellők vagyunk, akik nem is érdemlik meg, hogy egyáltalán kenyeret ehessenek!
Nagyon-nagyon megilletődve álldogáltunk, tágas gyűrűt alkotva a bácsi körül, aki egy idő után már nem lengette a botját, a szavai is egyre halkabbra sikerültek, végül pedig el is pityeregte magát.
Emlékszem, Aranyics Zsolti annyira megszeppent, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a kenyérvéget az aszfaltról, és teátrálisan beleharapott, mintegy jóvátételt kívánva nyújtani a felindult bácsinak.
Aztán elszaladtunk.
Nagyon elszégyelltem magam. Már akkor is tudtam a lelkem mélyén, hogy a bácsinak igaza van, a mai fejemmel pedig aztán főleg tudom. Nyilvánvalóan ahhoz a korosztályhoz tartozott, amelyik megélte a világháború poklát, sőt, talán mindkettőt. Ő bizonyára a saját bőrén tapasztalta, hogy a kenyér valóban az Élet. És csak akkor tudja meg ezt az ember, amikor nincs mit ennie.
Nem fogom most azt hazudni, hogy azóta soha életemben nem dobtam ki megszáradt vagy megpenészedett kenyeret. De nagyon sokszor eszembe jut a botját lengető, később elpityeredő bácsi, amikor azt tapasztalom, hogy manapság is hajlamosak vagyunk nem becsülni mindazt, amink van.