Fecske

Hatodikos voltam, amikor egy Kispeti nevű akasztófáravaló himpellér, aki foglalkozását tekintve a padtársam volt, rávett, hogy az unalmasnak ígérkező tavaszi délutánt dobjuk fel egy kis kedélyes dohányzással. Beszereztük hát a füstölni valót egy doboz Fecske alakjában, majd az Újkert kellős közepén, a nagy szánkódomb tövében sétálgatva rápöffentettünk.

Emlékszem, baromi rosszul éreztem magam. Egyrészt azért, mert a Fecskének igen hülye, keserű és teljességgel finomtalan íze volt, másrészt meg iszonyúan szégyelltem magam a járókelők előtt – Kispetivel ellentétben, aki büszkén feszített két, mérsékelten tekintélyt parancsoló köhögési roham között –, és folyton azt sasoltam, vajon nem jön-e arra valamelyik tanárunk véletlenül.

Amilyen balek voltam, a maradék cigit is én vittem haza, kockáztatva a lebukást. Az erkélyen dugtam el, ami akkoriban épp tele volt mindenféle limlommal. A rendetlenség apámnak is szemet szúrhatott, mert pár nappal később, amikor hazamentem a suliból, elhűlve láttam, hogy az erkélyen tavaszi lomtalanításból származó pedáns rend uralkodik, az íróasztalom sarkán pedig ott figyel a megkezdett doboz Fecske.

Leroskadtam az ágyamra, a kezembe temettem az arcom, és megpróbáltam elképzelni, vajon milyen büntetés jár egy tizenkét éves kis hülyegyereknek, akit azon kap az ő zord atyja, hogy bagózott. Mert hát milyen más üzenetet is hordozhatna az íróasztalom sarkára elhelyezett cigis doboz, mint azt, hogy „most aztán rajtakaptalak, fiacskám, és pusztán azért nem rontottam még be hozzád egyik kezemben a vasalózsinórral, a másikban pedig egy motorosfűrésszel, hogy legyen időd elgondolkodni bizonyos dolgokon, amíg a bűnjelet szemléled mérsékelten optimista tekinteteddel.”

Jobb ötletem nem lévén magam köré csoportosítottam az összes tankönyvemet és munkafüzetemet, hogy azok kis híján beterítették az ágytakarót, és próbáltam eljátszani A Kisdiák, Aki Ugyan Egyszer Véletlenül Kicsinyég Megtévedt, De Most Aztán Tanul Ezerrel című szerepet, és vártam a fejleményeket.

Első fejleményként megérkezett a nagynéném, ki a keresztségben a Márta nevet kapta, és az egyik legfőbb tulajdonsága volt – legalábbis számomra, abban a percben –, hogy Fecskét szívott. Kisvártatva a következő mondatot hallottam az előszoba felől:
– Te Márti, ma találtam az erkélyen egy majdnem teli doboz Fecskét, biztos te hagytad ott a múltkor, amikor kinn cigiztetek.

Ezen jelentőségteljes mondat jó atyám szájából származott, s az eme igencsak megnyugtató mondatot megformáló száj tulajdonosa a következő percben halkan beosont a szobámba, elmarkolta a dohányneműt az íróasztalom sarkáról, aztán szinte lábujjhegyen kioldalgott, és se azt nem mondta, hogy vasalózsinór, se azt, hogy motorosfűrész, de még azt sem, hogy fapapucs, mert egyáltalában nem volt szokása fából készült lábbelikről szóló előadásokkal megzavarni az elmémet, amikor látta, hogy tanulok ezerrel.

Én persze nem tanultam ezerrel, hanem magamban ordítva ujjongtam, és hálát adtam a sorsnak, és Kispeti ornitológiai vonzódásának, amiért a szédítő márkabőségből épp a Fecskére esett a választása, mert tudtam, hogy egy megkezdett doboz Porti, Filtol, Symphonia vagy Románc esetén lett volna vasalózsinór meg motorosfűrész, de tán még fapapucs is.