Megnyugtattam Tockostadot, hogy bár nem sikerült idecsábítanom, de biztonságban tudhatja a spanyolt, nem fenyegeti már a fagyhalál veszélye. A hegyi vezető néma bólintással nyugtázta a jelentésemet. Megérdeklődtem, mi az oka az össznépi hallgatagságnak, mire Jacques Citokceau készséggel felvilágosított:
– Möszjő Jack Pot éppen az imént szembesített minket ama ******** döbbenetes igazsággal, hogy az a m*cskos ************ gyilkos akár most is itt tartózkodhat a körünkben, és ez a tény mindannyiunkat letaglózott.
– Pedig, ha akarjuk, ha nem, ez így van – vette át a szót matematikus barátom. – Figyelembe véve a létszámarányokat, azaz hogy az expedíciót huszonegy serpa, egy rendőr, egy hegyi vezető és a maradék tizenhárom tudós alkotja, tizenöt a huszonegyhez, egyszerűsítve öt a héthez, hogy a gyilkos ebben a pillanatban is itt álldogál közöttünk.
– Szenyor Leplezt alighanem kihúzhatjuk a gyanúsítottak listájáról – játszottam el a spanyol hidrológus ügyvédjének szerepét. – Mindkét gyilkosság idején, meg úgy általában is, olyan részeg volt, illetve még most is az, hogy ő aztán biztosan nem követhette el ezeket a tetteket.
– Ez esetben még egyszerűbb számokkal kifejezhetők az esélyek – fejtegette Jack. – Tizennégy a huszonegyhez, azaz kettő a három ellenében, hogy e percben is köztünk lapít az elvetemült gazember.
– Vagy gazasszony – tette hozzá a nyelvész, mire a női szakasz irányából, legfőképp Zima Frigorjevától gyilkos pillantásokat kapott cserébe.
– Úgy van – helyeselt Jack. – De továbbmegyek: ha feltesszük, hogy a két gyilkosságot nem is ugyanaz a személy követte el, akkor az arányszámok a következőképpen…
– Jaj, haggya mán abba a számtanórát! – könyörgött Tockostad a fejét fogva. – Inkább arrul beszéljünk, kinek lehetett indítéka ezekre a mocsokságokra. Kinek állt érdekibe, hogy ez a két fószer feldobja a bocskort? Valamékőjükről tuggyák, hogy haragba lett vóna vélük?
– Senkiről – jelentette ki Feye van der Uth. – És ha engem kérdeznek, egyáltalán nem magunk közt kell keresni a tettest. Miért öldösnék egymást tudósok? Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. Egy madár sem piszkít a saját fészkébe! Valaki más pályázik a bőrünkre. Én azt javaslom, Mr. Tockostad, nyittassa fel a fegyverládákat, és osszuk ki a puskákat!
– Szó se lehet róla! Mán csak a hiányzik, hogy lövődözzenek itt nekem!
– Jogunk van hozzá, hogy megvédjük magunkat! – ütötte a vasat az ornitológus.
– Megmontam: szó se lehet róla! A kapitánynál van szolgálati pisztoly, az ippen elég.
– No hiszen, egy fecske nem csinál nyarat – legyintett idegesen a holland.
– Miszter Lowkupecnek van szintén a számára is pisztolya – újságolta a rendőrünk, de ez csöppet sem nyugtatta meg van der Uthot:
– Remek – dürrögte gúnyosan. – Mi meg várhatjuk ölbe tett kézzel, míg a sült békegalamb a szánkba repül.
Balganaiva megpróbálta enyhíteni a feszültséget:
– Mondják, nem lehet, hogy teljesen fölöslegesen aggódunk? Úgy értem, hátha Rittberger tényleg öngyilkos lett, mondjuk szerelmi bánatában szíven szúrta magát… Megsepissen pedig egyszerűen csak hanyatt vágódott azon a csúszós kövön…
– Ne legyen gyerek, Puja! – oszlatta el a parapszichológus reményeit Miapanasz Ragtapasz. – Én orvos vagyok, nekem elhiheti, hogy az önkezűség mindkét esetben teljesen kizárható. Valaki módszeresen gyilkol minket, ez az igazság.
– Úgy van! – csatlakozott Feye van der Uth. – Nem dughatjuk homokba a fejünket strucc módjára. Valaki sorban lecsap ránk, mint a vércse. És mi itt állunk tehetetlenül, a Himalája közepén, ahol a madár se jár, és csak várjuk, hogy ki lesz a következő áldozat – szónokolt az ornitológus, egyre jobban indulatba lovalva magát. – Igazán nincs szándékomban kuvikolni, de a halálmadár folyamatosan itt huhog az egész expedíció felett! És akkor ez a díszpinty vezetőnk ahelyett, hogy kiosztaná a fegyvereket, csak azt szajkózza, hogy szó sem lehet róla! Pedig ezt a rohadt gyilkost már csak a géppuska kelepelése tarthatja vissza az újabb gaztettektől!
Szónoklatának látványos eredménye lett. A női szakasz hisztérikus zokogásban tört ki, és Tockostad is kiborult, bár ő egészen más módon szándékozott levezetni az indulatait. Céklavörös fejjel ordított a hollandra:
– Hogy mekkora paraszt kend! Hát hun végzett maga, könyvtár-magtár szakon?! Nincs jobb dóga, mint megríkatni a nőket?!
– Hallja, most már nagyon a begyemben van, maga jómadár! – rivalgott tovább van der Uth. – Annyi esze van, mint egy retardált tyúknak, és még maga példálózik? Miért, maga hol végzett? Bojtár-proletár szakon? Mire fel páváskodik itt az expedíció vezetőjeként, ha azt sem tudja, mit kell ilyenkor csinálni?
– Na, mosmán fogd be a pofád, te madárijesztő, ha nem akarsz egy kiadós verést!
– Ne tegezz, te ökörszem! Nem őriztünk együtt libát! Hogy a holló mondja a szemednek, hogy csecsebogyó!
– Te, ha nem fejezed be, én letépem aztat a töppedt madárfejedet, oszt a kezedbe adom!
– Na gyere, te bölömbika! Azt hiszed, megijedek tőled, te szarkaházi? Úgy fenéken billentelek, hogy elszállsz, mint egy barázdabillegető!
A vita olyan villámsebesen fajult el, hogy mire észbe kaptunk, a két felhevült férfi már ott állt egymással szemben. Ez a körülmény azonban egyúttal megoldani is látszott a problémát, ugyanis a norvég ráébredt, hogy ha valóban le akarja tépni az ornitológus töppedt madárfejét, ahhoz először is sámlira kellene állnia; továbbá van der Uth is belátta, hogy a hegyi vezető fenéken billentését megelőzően valahogy mögé kellene kerülnie, majd eltávolítani az útból a tábori asztalt.
Mindenesetre Möszjő Citokceau a biztonság kedvéért közéjük vetette magát:
– Mit kakaskodnak itt, azt a *************** a forró f*jüknek!? – ripakodott rájuk, és mindaddig nem volt hajlandó abbahagyni az éktelen káromkodást, míg a két delikvens le nem higgadt, és kezet nem nyújtott egymásnak.
– Igaza van, Citokceau úr – ült vissza Stramm. – Semmi szükség rá, hogy egymásra acsarkoggyunk. Inkább aztat tanájjuk mán ki, hogy miféle formába előzhetnénk meg, hogy még valaki beaggya a kúcsot közülünk.
– Soka hadova. Minuta nukuduma csakima – mondta Kutatomuki.
– Japán barátunk azt javasolja, hogy fohászkodjunk az…
– Hát e marha jó ötlet! Hát hun végzett e? Könyvtár-zsoltár szakon? – háborgott újfent a hegyi vezető, aki valószínűleg nem ilyen jellegű javaslatokat várt tőlünk. – Majd mingyán letérgyepelek, oszt elkezdek a égiekhe könyörögni, hogy…
– Elnézést, hogy félbeszakítom, Möszjő Tockostad – csitította Citokceau –, de azt hiszem, vallástörténész kollégánk inkább arra kért minket, hogy egy percre függesszük fel ezt a ************ vitázást, és imádkozzunk elhunyt tudóstársaink lelki üdvéért.