Ez a barátságos lény csak első pillantásra tűnik növénynek, igazából egy nagyon kedves háziállat. Viszont az tényleg igaz, hogy a háziasítása egy növénnyel, a könnyezőpálmával történő keresztezés során valósult meg.
Gyanakvó természetű olvasóink most bizonyára hitetlenkedve csóválják a fejüket, mondván, hogy ilyesmi nem is létezik, állatot nem lehet növénnyel keresztezni. Mi erre csak annyit kérdezünk: tényleg? Na és a paradicsommadár? Vagy a kígyóuborka? Hogy a majomkenyérfát már ne is említsük.
Eme tudományos eredményt dr. Olaf Üllar Odabasson izlandi biológus és műbútorasztalos érte el az ezredfordulón. A tudós éppen szabadságát töltötte Korfun, amikor megpillantott egy könnyezőpálmát, és jólelkű ember lévén megkérdezte, miért sír. Mivel válasz nem érkezett, folytatta a tudományos érdeklődést: „Mondjad hát, hogy mi bajod van, ne várd meg, hogy kitépjelek gyökerestől! Engem kóstolgatsz, te tapló?”. (No igen, a doktor úr nemcsak jóságos, de kissé ideges természetű is volt.) Válasz erre sem érkezett, ezért a tudós betartotta az ígéretét, kitépte a földből a növényt, majd hazaérve keresztezte egy beszélő papagájjal, hogy megtudhassa, mi baja.
A történet akkor vett kedvező fordulatot, amikor Olaf megajándékozta kis kedvencét néhány állati szőrmével, majd a bundák után újabb ajándékok következtek: nyakékek, értékpapírok és autók. Mivel a vigyorgópálma ekkor már nem sírt, dr. Olaf Üllar Odabasson befizette műkörmöshöz és fodrászhoz is, aztán feleségül vette.
Sajnos hamarosan kiderült, hogy ez a körülmény alapjaiban változtatta meg a vigyorgópálma természetét. Követelőző, házsártos és lusta lett, de olyannyira, hogy dr. Olaf Üllar Odabasson kétségbeesve próbálta keresztezni mosómedvével, hogy legalább a házimunkából vegye ki a részét, a vigyorgópálma azonban minden kísérletnek ellenállt. Később pedig már nem is volt hol kísérleteznie a tudósnak, mert a váláskor a bíróság mindent a vigyorgópálmának ítélt, még a labort is.