Hagyaték

A kilencvenes évek elején jártunk. Fiatal srác voltam. Akkoriban kezdtem udvarolni a leendő feleségemnek. Már ismertem a szüleit is, két-három hetente elutaztunk hozzájuk a sárréti kis faluba. Aztán megismertem a nagyszüleit, közülük leginkább Feri bácsi, az apai nagyapja lett számomra igazán rokonszenves, és hamarosan közelebb kerülhettem hozzá, mint ahogy előzőleg gondolhattam volna.

– Úgy hallom, te afféle író ember vagyol – mondta nekem egyszer a kis parasztházuk tornácán, amikor éppen a tavaszi napsütésben fürdettük az arcunkat.

Nagyon elcsodálkoztam. Író ember? Én? Vajon mire alapozza ezt a kisöreg? Hosszú hajú rocker voltam, az ő szemében afféle hippihuligán, akkoriban leginkább a Sztrájk nevezetű zenekar dobosaként tevékenykedtem, és az együttes dalszövegeinek megalkotásában öltött testet az úgynevezett „írói munkásságom”.

– Kitől hallotta ezt, Feri bátyám? – érdeklődtem óvatosan, de a kisöreg nem válaszolt, hanem azt mondta:
– Vót nekem egy életem. Azt le kéne írni valami hozzáértő embernek.

– Lehet róla szó – feleltem. Isten ne vegye vétkemül, de egy percig sem komolyan gondolva a saját szavaimat. Afféle öreges hóbortnak véltem az egészet, és egyet sem gondoltam többé a nagyapó által felvetett ötlettel.

Ahogy telt az idő, rá kellett jönnöm, hogy a kisöreg nagyon is komolyan gondolja ezt az egészet. Lassan már minden egyes alkalommal megemlítette, amikor találkoztunk. Én meg bólogattam, de hát, hogy is mondjam… nem élvezett prioritást nálam Feri bácsi kérése. Fiatal srác voltam, egy rockzenekar dobosa, aki előtt úgy tűnt, hogy az élet örökké tart, és nem vettem figyelembe, hogy az élet csak addig tart örökké, amíg fiatalok és bohók vagyunk, gondtalanul szemléljük a világot, és azt hisszük, hogy a szeretteink is örökké fognak élni, soha nem veszíthetjük el őket.

Aztán valami miatt elkezdett kínozni ez az ígéret. Már jócskán közelített a tél, benne jártunk az adventben, és Feri bácsi várakozása valahogy testet öltött bennem is, nem hagyott nyugodni az érzés, hogy tartozom az adott szavamért.

Karácsonykor úgy utaztunk le a Kedvessel a szüleihez, hogy az autóban már ott szerepelt a poggyászomban a jegyzetfüzet, néhány toll és a kazettás diktafonom. Meglátogattuk a nagyszülőket is. És eljött az a délután, amelyet soha nem fogok elfelejteni.

Ültünk az asztalnál a tisztaszobában. Feri bácsi és én. A kedvesem és a nagymamája pedig kissé távolabb, egy-egy karosszékben. És a kisöreg elkezdett mesélni. Csillogó szemmel, élvezetesen, folyékonyan, többnyire kérdések nélkül.

Elmesélte az életét. Egy olyan életutat, amelyik nem tartogatott túl sok különös eseményt, legfeljebb annyit, amennyi mindannyiunk életében szerepet kap. Bizonyára nem lehetett volna belőle kihozni egy fordulatos tévésorozat forgatókönyvét.

De az ő élete volt. Az ő sorsa, az ő családja, az ő érzései, az ő megélt viszontagságai. Az ő mindensége.

Gördülékenyen, lebilincselően mesélt, néha párás tekintettel, esetenként jelentőségteljes pillantást vetve az asztalra helyezett diktafonomra, amelyben csak forgott és forgott a kazetta, rögzítve az elhangzottakat.

Ott és akkor, abban a tisztaszobában, azokban az órákban Feri bácsi egészen tudatában volt a saját fontosságának. Annak, hogy az ő élete is, mint mindannyiunké, egyszeri és megismételhetetlen. Az ő élete is, mint mindenki másé, egy kész regény, csak hát vannak, akikét megírják és kiadják, másokét meg nem.

Mesélt az inasévekről, a párválasztásról, a családról, a szeretetről, hadifogságról és szabadulásról, beszolgáltatásról és államosításról, nehézségekről és örömökről, egyszóval mindarról, ami számára a nagybetűs Életet jelentette.

Otthon, még a karácsony illatát hordozó téli estéken fontam bekezdésekké, majd önéletrajzzá, önvallomássá mindazt, amit nekem Feri bácsi mesélt azon a varázslatos délutánon. Végül kinyomtattam a kész művet, és még szilveszter előtt elvittem neki. Kíváncsian lapozta fel, és földöntúli boldogság ömlött el az arcán, hogy láthatta nyomtatásban a saját szavait, az életét.

Majd eljött az új év, és megkaptuk a hírt: a kisöreg meghalt. Csöndesen és szerényen, ahogy élt. Az egyik januári reggelen nem ébredt fel többé, álmában elköltözött egy boldogabb világba.

Amikor a temetésén a tisztelendő atya méltató beszédet mondott, az én írásomból kölcsönzött szemelvényeket. Furcsa érzésekkel álltam a sírgödör mellett azon a hideg napon. Büszke is voltam, szomorú is voltam, de egyúttal hálás is voltam a Gondviselésnek.

Nem a jeges szél miatt borzongtam meg, amikor arra gondoltam, ha még pár hétig, vagy akár csak pár napig halogatom a feladatot, az adott szavam betartását, akkor az Öregúr arra ítélt volna, hogy örökké hordozzam azt a kínzó érzést, hogy megígértem valamit egy öregembernek, és nekem semmibe nem került volna, mégsem teljesítettem. Hálás voltam Istennek, amiért ilyen jó volt hozzám. Feri bácsi boldog arcára gondoltam, ahogy a gondosan összefűzött irományt lapozgatta, és azt kívántam, valóban létezzen a túlvilág, ahová magával vihette az örömöt, hogy az Ő élete immár írásban is megörökíttetett a családja és az utódai számára, akik sosem fogják elfelejteni.