Megboldogult ifjúkoromban hosszú hajat viseltem. Ezt annál is könnyebben tehettem, mivel akkor még volt mit növesztenem. Rocker típusú fiatal legény voltam tehát, és nem ám az a kis aprócska fajta, akit különböző koncerteken egy másik delikvensnek kellett a nyakába vennie, hogy lásson is valamit a színpadból. Tengerszint feletti magasságom a 195 centiméteres értékre állt be, és ez mind a mai napig így van, pedig már hajam sincs.
Eme régi történet úgy indult, hogy az egyik cimborámnak segítettem kipakolni és kitakarítani a pincéjét. Ez mindössze abból a szempontból lényeges, hogy a művelet végére eléggé leharcolt állapotba kerültem. Tetőtől talpig koszos voltam, bongyorka frizurámban több pókháló volt található, mint egy elátkozott kastély összes termeiben, és ha kiráztam volna a zsebeimet, akkor ott helyben nyithattam volna egy tüzéptelepet. Ilyen paraméterekkel indultam haza estefelé a hálás cimborától.
Amikor kimásztam a pincéből, konstatáltam, hogy eleredt az eső. Mit sem bántam én ezt, a közelben parkolt az autóm, csupán odáig terveztem elérni mindenféle komplikációk nélkül, de a sors nem így akarta. Mert bizony a Sorsnak alaptulajdonsága, hogy előszeretettel csempész bele mindenféle komplikációkat az ember életébe. És soha nem ok nélkül.
A kietlen parkolóban egy régi típusú, kétütemű Wartburg mellett vezetett el az utam. És akkor meghallottam azokat a jellegzetes, kattogó hangokat…
Megtorpantam, és visszafordultam. A kocsiban három nő ült. Mindhárman különböző korosztályt képviseltek. Anyuka próbált meg önindítózni, hátul pedig a kislánya a nagymamával türelmetlenül várta a fejleményeket.
Amikor hátrafordultam, és a sofőrülésen próbálkozó nőre néztem, összeakadt a tekintetünk. Ekkor mintha némi ijedtséget fedeztem volna fel a szemében. Rémülete pedig csak fokozódott, amikor lassan visszaindultam az autójuk felé…
Utólag persze kielemeztem magamban, hogy a nő viselkedése teljességgel érthető volt. Külvárosi, elhagyatott parkoló, egyre jobban szakadó eső, a kocsiban az anyja meg a lánya, sehol senki más, a motor nem indul, ő kétségbeesve kínozza az önindítót, de az csak kattog, ez a nagydarab, koszlott külsejű, loboncos hajú rocker meg egyszer csak tétován megindul feléjük… Tiszta horror.
Szegénykém nem tudta, miszerint a belső tipródásomat mindössze az okozza, hogy vajon tudok-e segíteni nekik, avagy sem. De ha már a saját személyemnél tartok, akkor itt vissza kell utalnom egy pár héttel korábbi történésre. A barátomnak ugyanis pontosan ilyen kétütemű Wartburgja volt, amit egy fél délutánon keresztül toszogáltunk ide-oda, próbálván beindítani a makacskodó motort, sikertelenül. Amikor feladtuk a küzdelmet, a barátom azt nyilatkozta lihegve: „Figyeljétek meg, holnap idejön a faterom, és pöccre beindítja.”
Szó szerint így lett. Másnap megjött Barna bácsi. Beült, kattogtatta kicsit az önindítót, majd felnyitotta a motorháztetőt, és egy villáskulccsal meghúzta az akkusaru csavarjait. Utána pöccre beindult az NDK-s csodamasina.
Na, pont ez járt a fejemben, amikor visszaindultam a három hölgy autójához. És amikor odaértem, bekopogtattam az ablakon, és megkérdeztem a rémült nőtől:
– Megengedi, hogy segítsek?
A nő sokáig nézett rám tanácstalanul. Sokféle érzés viaskodhatott benne azokban a pillanatokban. „Most mitévő legyek? Igaz, hogy nem valami bizalomgerjesztő ez a koszlott rocker fickó, de hát itt sem maradhatunk anyámmal meg a kislányommal, hát mikor érnénk haza? És hagyjuk itt a kocsit, ezen a néptelen környéken?”
Összeszedte a bátorságát, és letekerte az ablakot.
– Vannak magánál szerszámok, hölgyem? – kérdeztem konstruktívan, mire megint mérlegelt egy sort, de végül kiszállt a kocsiból, és hátramentünk a csomagtartóhoz. Kiemeltem a megfelelő villáskulcsot, aztán megkértem, hogy nyissa fel a motorháztetőt.
Miután meghúztam az akkusarukat, a szívem a torkomban dobogott. Ugyanis semmiféle ötletem nem volt arra nézvést, hogy mi legyen a B terv, ha az A befuccsol…
– Na, most próbálja! – kiáltottam magabiztosságot színlelve a motorháztető alól, és csodák csodája, a motor működésbe helyezte magát.
Imába foglaltam Barna bácsi nevét.
A három hölgy innentől kezdve úgy nézett rám, mint valami nagyon alsó kategóriás, de módfelett tiszteletreméltó istenségre, aki bár retkes tetőtől talpig, de hogy szakcsávó, az vitathatatlan. A mosolyuk, a tekintetük ma is az emlékeimben él.
Amikor nemsokára beültem a saját kocsimba, már akkor is nevettem. Nem mosolyogtam, nem kacarásztam, egyszerűen hahotáztam. És nem bírtam abbahagyni. Olyan érzések szabadultak fel bennem, amiket azelőtt a Föld nevű bolygón töltött húsz évem során sosem tapasztaltam. Bekapcsoltam a rádiót, és minden slágert elénekeltem hazáig, de nem ám ilyen pléjjbekkes meg szordínós módon, hanem akkora elánnal, hogy én voltam mindig a főszólam meg a vokál is.
Ennyi év távlatából visszatekintve valószínűleg boldog voltam. És a boldogságnak az a válfaja ragadott magával, ami abból táplálkozott, hogy segíteni tudtam olyan embereknek, akik ezt tőlem a legkevésbé sem várták, akik nem is ismertek. Éreztem, hogy valami jó történt most velem, és ennek mindig így kéne lennie. Segítenünk kellene egymáson, ahol csak tudunk, és főleg ott, ahol nem is kerül különösebb erőfeszítésbe. Megvan rá minden képességünk, hogy egy hatalmas boldogságszigetté tegyük ezt az elátkozott sártekét, ám mi valami érthetetlen módon nem kívánunk élni a felkínált lehetőséggel.
Csak egy loboncos hajú, koszos és fáradt rocker srác voltam, de ahogy hazafelé hajtottam, és a rádiót túlharsogva banális slágereket üvöltöttem, néhány percen át minden sejtemet eltöltötte az az érzés, hogy az élet csupa remény, csupa meglepetés és csupa szeretet.
Azóta sok-sok év telt el, és már alig tudom élethűen felidézni magamban azt a mindent sejtemet átható érzést. Persze sokszor voltam rövid időkre boldog azóta is, meg rengeteg csalódás is ért, mint akárki mást. De a kérdést még mindig nem tudta nekem megválaszolni senki. Ha egyszer minden lehetőséget megkaptunk rá, hogy szeretetben éljünk, akkor miért nem vagyunk képesek élni vele?