Az első halottam

Az én első halottam egy barátom. Mai szememmel nézve egy fiatal kölyök, egy alig huszonéves srác. Egy kiskatona. Akkori szememmel nézve egy Idol, a Rangidős, a Főnök.

Amikor ő elment, nekem még nem volt halottam. No persze, számtalan felmenőm nyugodott már akkor a földben, de egy sem olyan, akire emlékeztem volna.

Még nem voltam tizennégy, amikor először találkoztam Csabával. Aznap ballagtam el az általános iskolából. Az öccse, Attila volt a legjobb barátom az osztályból. A nagy esemény után kirajzottunk a suliból a szürke öltönyünkben és az idétlen nyakkendőnkben, nyakunkba vettük a várost, cigiztünk, pezsgőt vedeltünk, és baromira nagy fiúknak éreztük magunkat. Este aztán felmentünk Attiláékhoz, mert a szüleik ballagás után elutaztak nyaralni, üres volt a kecó. Azaz hogy a bátyja, Csaba otthon tartózkodott. Három évvel idősebb volt nálunk, de azért megkínált minket, kis pisiseket egyegy pohár sörrel, mi meg ettől már nem is nagy fiúnak, hanem egyenesen
felnőttnek éreztük magunkat.

A csapatnak azonban csak később, már középiskolás koromban lettem stabil tagja. Igaz, egy idő után már azt lehetett mondani, hogy mi hárman voltunk a kemény mag: Csaba, Börnike és jómagam.

A banda többi tagja ugyanabban a házban lakott, és ennek a háznak a pincéjében, a szárítóhelyiséget átalakítva, berendeztek maguknak egy kis klubhelyiséget. Néhány kiselejtezett ágybetét, szék és asztal alkotta a berendezést, de annál fejedelmibb lakosztályt az Aranybika szállóban sem képzelhetett el magának egy kiskamasz abban az időben. Nem kellett az utcán csellengenünk, mint túlkoros kulcsos gyerekeknek, volt hol szülinapot ünnepelnünk és szilvesztereznünk, és volt hova elvonulni, ha az ember akrobatikaleckét akart venni valami tapasztaltabb hajadontól.

Oda nem léphetett be akárki. Aki nem az egyezményes jelet kopogta az ajtón, az akár gyökeret is ereszthetett a betonba. Aki pedig netán egy arra méltatlan idegennek elárulta a jelet, az tudhatta, hogy a szindikátus szigora csakhamar le fog sújtani rá.

Egy emlékezetes szilveszteri bulin ott adtam életem első „koncertjét”. Annyira beindultunk a Judas Priest zenéjére, hogy egyszer csak azt vettem észre, Csaba és Börni szétkapják a leginstabilabb széket, és egy-egy széklábon vad gitárfutamokat kezdenek játszani. Erre én kezelésbe vettem a rozogábbik asztalt, aminek már amúgy is lejárt a lapja. Jól irányzott lábmunkával kiszereltem az asztalkeret egyik oldalsó lécét, ezzel máris megvetettem egy karámos dobszerkó alapjait. Került néhány pilleszék is pergőnek és alsó tamoknak, két kisebb festékesvödör pedig a felső tamokat volt hivatott szimbolizálni. Sőt, Börnike előkotort a szekrény mögül pár
alumínium függönytartó pálcát, azokra kiselejtezett bakelit hanglemezeket erősítve menő cinkészletet rögtönöztünk. Tökéletes volt az illúzió.

Ha Csabát egyetlen szóval kellene jellemeznem, a csupaszív jelzővel írnám le őt. Nem volt olyan gondunk, örömünk, bánatunk, amivel ne fordulhattunk volna hozzá.
Mi még javában az iskolapadot koptattuk, amikor ő már egy maszek kertészetben dolgozott, és az akkori viszonyok között kifejezetten jól keresett. Annyi volt a fizetése, mint a hivatalvezetőmé, amikor először munkába álltam a postán.

Minden pénzét ránk költötte. Hallgatott is ezért eleget a szüleitől. De lepergett róla. Mintha előre érezte volna, hogy neki fölösleges takarékoskodnia. Ennyi év távlatából úgy tűnik föl előttem, mintha az élet akkoriban egy véget nem érő buliból állt volna. Hétvégente például a Szabadság étterembe jártunk, megvacsoráztunk és elhúzattuk a cigánnyal. És Csaba soha szót sem ejtett rút anyagi kérdésekről.

De persze azért mi is igyekeztünk hozzájárulni a közös kiadásokhoz, ahogy csak a lehetőségeinkből telt. Börnikénél például rendszerint nyolctíz hónap is eltelt két olyan esemény közt, amikor a szüleitől kapott bérletpénzt konkrétan tömegközlekedési célokra fordította volna. Amikor pedig Csaba bevonult katonának, a közös kiadásaink jó részét a neki küldendő csomagok összeállítása és a levelezés költségei tették ki.

És aztán eljött az a nap.

Megszólalt a kaputelefon. Börni keresett. Nem találtam semmi rendkívülit a hangjában. Felöltözködtem és leszaladtam, szokás szerint. Optimistán, lelkesen és fiatalon. Ha az ember tizennyolc éves, akkor egyáltalán nem gondol arra, hogy bármelyik pillanatban lesújtó, hátborzongató és megdöbbentő hírek csaphatnak le rá a derült égből.

És aztán megláttam a barátom arcát. Sosem felejtem el.

Ma is emlékszem a lépcsőház hajdani kék csempéjére, gyér világítására és talán még a jellegzetes szagára is.

Kezet fogtunk, és Börni egyszerűen kimondta: Csaba meghalt.

Nem is értettem. Kétszavas közlemény, és az ember hosszú másodpercekig nem bírja értelmezni. És aztán nemcsak másodpercekig… Fura játékai támadnak az időnek.

El kellett hinnem, mert ott volt hozzá Börnike arca, fekete keretben.

De aztán még sokáig úgy van vele az ember, főleg, amikor éppen távolba szakadt barátjáról van szó: nem igaz, ez nem történhetett meg, egyszer úgyis hazajön…

Hazajött.

A földi maradványait először az öccse nézte meg. És utoljára is. Az édesanyjuknak már nem engedte. Lefogta, átölelte, és sírva könyörgött neki, hogy ne tegye. Amikor elmesélték a jelenetet, akkor is kijött a könnyem, nem tudom, mi lett volna, ha végig is kell néznem.

Temetésre sötét öltönyben illik menni. Vajon elég szürke lesz-e az, amiben érettségiztem? De hiszen úgyis kabát lesz rajtam… Dilemma egy tizennyolc éves srác számára, aki élete első temetésére készül, és fogalma sincs, milyen lesz majd, mit kell ott csinálni, hogyan illik viselkedni, és egyáltalán. Aztán az édesanyja utánaszól, amikor már a lift előtt áll, hogy tessék, itt egy zsebkendő. Gyászszegéllyel. Hátha kelleni fog.

Kellett.

A szertartásról rengeteg emlékképem van. Egy autóbusz, amelyik a szombathelyi dandár kiválasztott katonáit hozza, akik talán nem is ismerték őt személyesen. Az egyikük arca most is itt van előttem, amint hátávalaz ablaknak támaszkodik, s közben oldalt fordulva nézi, hova is érkeztek ők éppen. Egy tiszt, amint az általunk akkor oly gyűlölt egyenruhában a mikrofonhoz lép, és bűnbánó arccal hazudik valamit az egybegyűlteknek.

A díszsortűz, amelynél felemelőbbet, profánabbat, megindítóbbat és hiábavalóbbat elképzelni nem lehet. Amelynek nyomán meglett férfiak roskadnak magukba, és a hozzátartozók lehajtott fejjel temetkeznek a zsebkendőikbe, miközben a koporsó a mélybe ereszkedik.

Csendes Antal Csaba, élt huszonegy évet.

Emlékszem az akkori napjaimra. Amikor rám szakadt az este, csak hevertem az ágyamon a szobám mélyén, és órákig bámultam a sötétet. És amikor egyszer kibotorkáltam a konyhában pislákoló fény felé, anyám megkérdezte tőlem: Akarod, hogy elintézzem, hogy ne vigyenek el katonának?

Felemeltem a fejem, a szemébe néztem, és láttam, hogy komolyan beszél. Akkoriban olyan pozícióban dolgozott, hogy elrendezhette volna.

Nyeltem egyet, aztán így szóltam dacosan: nem kell.

Visszabujdokoltam a szobámba, és próbáltam kiírni magamból a bánatot mindenféle idétlenül botladozó prozódiájú dalszövegek formájában.

Hé, hadsereg!
Add vissza
a fiúkat
az anyáknak!

Néha elképzelem, milyen lett volna az elmúlt sok-sok évünk, ha velünk marad. Mit mondott volna, amikor megnősültem, amikor elváltam, amikor megjelent az első regényem. Elképzelem, hogyan beszélgetne a kis Börnivel az iskoláról, és hogyan nevetne, látva a kicsi Ricsi első botladozó lépéseit. És vajon neki volna-e családja, volnának-e gyerekei?

Nem könnyű mindezt elképzelni, ha az ember egy olyan srácról gondolkodik, aki huszonegy évesen ment el, és akinek az egyre növekvő korkülönbség miatt – édes Istenem! – ha már rég az apja lehetnék.

Hogy is szóljak hozzád, te huszonegy éves kölyök?

Nekem még mindig te vagy a Főnök.

Csaba királyfi, aki évtizedek óta csillagösvényen jársz… Ma is hiányzol.

Ugye, tudod, hogy nem felejtettünk el?