Pár évvel ezelőtt egy rövid ideig tagja voltam a szülővárosom önkormányzata mellett működő oktatási bizottságnak. Történt egyszer, hogy a bizottság külső helyszínen ült össze, mégpedig egy óvodában, hiszen a napirend pont intézményvezetésre pályázó óvodapedagógusok meghallgatásáról szólt.
Én ezt a hírt rettegve vettem tudomásul. Zöldfülűként úgy képzeltem, hogy majd kisgyerekek törpicsek székein kell kuporognunk mindvégig, és igazán nincs mit csodálni azon, hogy egy 195 centiméter magas, de egyébként pont lumbágótól és térdfájástól is sújtott fószer már attól elsírja magát, hogy ezt a jelenetet elképzeli.
Biztos voltam benne, hogy a több órásnak ígérkező meghallgatás lesz majd életem utolsó bizottsági ülése, melynek végén valahol kinn az udvaron, egy mászóka tövében fogják megtalálni a hullámat, és a kezemben szorongatott papírcetlire az lesz írva: „Adjatok egy szem Aklofepet, vagy különben az önkormányzat saját halottja leszek”.
Végül sikerült végigülnöm a több órás, nyolc óvónő meghallgatásával járó bizottsági ülést. Szerencsére nem törpicsek bútorokra kellett lekucorodnunk, hanem felnőtt léptékű székeken foglaltunk helyet. Így történhetett, hogy a végén nem haláloztam el, hanem ezzel ellentétben konkrétan és ténylegesen is életben maradtam.
A kihelyezett bizottsági ülés során a következő tanulságokat vontam le, némelyeket újdonságként, más tanulságokat pedig megerősítő jelleggel:
1. Nemhogy a negyvenes, de még az ötvenes, sőt a hatvanas korosztályban is szerepelnek nagyon vonzó, hogy ne mondjam: dekoratív hölgyek. Ez számomra nagyon jó hír.
2. Óvónőnek lenni nagyon nehéz, de egyúttal nagyon szép hivatás is. Ha rajtam múlna, és lehetséges lenne, akkor a fizetési összegük végére gondolkodás nélkül odarajzolnék egy nullát. (Vagy bármilyen másik számjegyet 1-től 9-ig, tökmindegy.)
3. Ha egy értelmiségi nő, jelesül egy óvodapedagógus láthatóan él-hal a hivatásáért, az egész életét feltette erre, és minden nehézség, megpróbáltatás, napi kín ellenére képes megőrizni a lelkesedését, az elhivatottságát, az érdeklődését az újdonságok iránt, a hitét és a tanulás, fejlődés iránti vágyát, annak a nőnek a szépség és a kisugárzás akkor is kiül az arcára, akkor is jelen van minden szavában és mozdulatában, ha ő ezt észre sem veszi.
4. Azt a nőt, aki az ép gyerekek közé képes integrálni az autista gyerekeket, és pontosan tudja, mik azok a metódusok, mik azok az arányok, amelyek mentén egy ilyesfajta pedagógiai program úgy vihető végbe, hogy annak során mindenki csak nyer, én úgy hívom: hétköznapi hős.
5. Ha egy 37 éves ifjú hölgy arról beszél, hogy már kicsiny gyermekként is abba az óvodába járt, amelynek most a magasabb vezetői posztjára pályázik, majd ismerteti, hogy későbbi tanulmányai során is rendszeresen visszajárt a tanintézménybe, ott volt gyakornok, ott segítették diplomához, a saját óvó nénije vette fel oda annak idején óvodapedagógusnak, és minden módon segítette az előmenetelét, végül kinevezte a helyettesének, és most, miután nyugdíjba vonulás esete áll fönn, ő megpályázza – egyedüliként, a kollektíva egyhangú támogatásával – az óvodavezetői posztot, akkor nekem könny lepi el mind a két szememet, és hálás vagyok érte, hogy ezt senki sem veszi észre.
Őket kéne megőrizni, megbecsülni.🙂