Erzsike és Béluska a gangon ülnek, aprócska fasámlikon. A tavaszi napsugár bearanyozza a gangot, meg Erzsike szőke fürtjeit. Béluska számára semmit sem kell bearanyozni, neki már az is kész csoda, hogy ott ülhet Erzsike mellett, akibe szerelmes.
Béluska ötéves. Erzsike viszont már egy komoly nő, most járja az általános iskola első osztályát. A kezében egy zacskó savanyúcukor. Hátrasimítja a haját, magabiztosan mosolyog. Pontosan tudja, hogy Béluska rajong érte.
– Tudod, mivel ír a táblára a tanító néni az iskolában? – kérdezi Erzsike Béluskát, majd huncutul hozzáteszi: – Ha megmondod, kaphatsz egy szem cukrot.
Béluska arca elfelhősödik. Látszik rajta, hogy fogalma sincs a helyes válaszról.
– Krétával – árulja el tudálékosan Erzsike, majd teátrálisan kivesz egy szem cukrot a zacskóból, és bekapja.
– És azt tudod, hogy a tanító néni mivel szokta letörölni a táblát? – teszi fel az újabb kérdést az aranyhajú kisleány.
Béluska most már kínosan feszeng a kissámliján. Honnan is tudhatna ő ilyen titkokat?
– Szivaccsal – hangsúlyozza diadalmasan Erzsike, és úgy megnyomja a csét, hogy szinte látni, ahogy a csettegő hang megpattan a gang korlátján, aztán tovarepül a padlásablak felé, ahol turbékoló galambok tanyáznak.
Erzsike újabb cukorkát vesz ki a zacskóból, megszemléli, és közben a szeme sarkából azt lesi, vajon mit szól ehhez Béluska.
Béluska semmit sem szól, csak bávatagon maga elé mered, és várja az újabb kérdést. Hátha.
– És azt tudod, hogy mi szól, amikor vége van az órának? – firtatja Erzsike.
Béluska szülei a gangra nyíló ablaknál állnak, a függöny mögött hallgatják az odakünn zajló párbeszédet.
– Micsoda kis perszóna – fortyog Anya.
– Szó se róla – hümmög Apa.
– A csengő! – kiált fel nagy vidáman Erzsike, és bekapja cukrot. Már alig lehet érteni, amit mond, mert két cukorka (vagy lehet, hogy három is) van a szájában. – És szerinted mi az a valami, amibe az órán írunk?
Béluska arca hirtelen felderül.
– Füzet! – vágja ki boldogan, és rögtön utána nagyot nyel.
– Nem igaz – kacagja ki Erzsike –, mert MUN-KA-füzet!
Anya eltávolodik az ablaktól, az ajtó felé indul. „Hát én ennek most véget vetek” – sziszegi mérgesen, de Apa megfogja a karját:
– Hagyd, szívem – csitítja, majd csöndesen hozzáteszi: – Az életnek tanul.