Öreg-hegy 10.

Órákon át fel-alá járkáltam a házban. Végül rájöttem, hogy miért nem ment nekem az írás. Teljesen elidegenedtem a polgárháború korabeli hőseimtől, nem érdekelt már a regényfolyamom, csakis Annabelről akartam írni.

Odaültem az én csodás, rusztikus íróasztalomhoz, amely előtt a szék talán még meleg volt Annabel formás fenekétől, és próbáltam megfogalmazni mindazt, ami a lelkemben kavargott, de egyetlen épkézláb mondat nem bújt elő a gondoltaimból.

Elkezdtem keresgélni a füzeteket, amelyekbe a kazettáimról lementett szellemi vagyonomnak kellett volna szerepelnie, de sehol sem találtam őket. Pedig Öreg-hegy azért nem egy olyan bonyolult helyszín, hogy négy ilyen fontos füzet szőrén-szálán eltűnhessen.

Elviselhetetlen gyűlölet ébredt a lelkemben:
– Meglopott! Magával vitte! – harsogtam bele a légtérbe. – Az álszent kis kurva! Elhagyott és meglopott! Átvert! Kihasznált!

Olyat tettem, amit Öreg-hegyen még soha. Lefeküdtem az ágyra, és sírtam. Keservesen, vigasztalhatatlanul, mint egy szánni való, magára maradt kisgyerek.

Pokoli napok következtek. Most aztán már végképp megpróbáltam kiizzadni magamból valamiféle írást, profi múltam minden tapasztalatát latba vetve, minden képességemet hadrendbe állítva, de nem ment. Semmi sem ment. Olyan mondatok jöttek ki a kezem alól, hogy minden egyes estém azzal telt, miszerint ültem lemondó arccal a kandalló előtt, és papírlapokat adagoltam a tűzbe, csöppet sem sajnálva, hogy elhamvad minden leírt gondolatom, amelyeket pár órával korábban még sokatmondónak, magvasnak és értékesnek hittem.

Majdnem három hónap is beletelt, mire lementem a völgybe. Három hónap kellett, hogy felfogjam, nincs semmi keresnivalóm momentán Öreg-hegyen. Nincs kire várni, Annabel soha nem jön vissza, és nincs miért itt ragadni, az ihlet sem mostanában lesz itt velem.

Becsomagoltam a legfontosabb holmimat egy hátizsákba, a vállamra akasztottam a puskámat, aztán nekivágtam az erdei útnak.

Néhány órával később könny szökött a szemembe, amikor végre elértem a civilizációt. Kisboltot akartam, telefont, tévét, rádiót, de főleg autókölcsönzést. Béreltem egy Fordot, és hazavezettem.

Amikor átléptem a saját lakásom küszöbét, semmiféle megkönnyebbülést nem éreztem. Sőt. Ekkor hasított csak belém a felismerés, hogy most aztán igazán remek magyarázatokat kell kitalálnom a kiadóm felé, hogy miért nem sikerült még nemhogy kéziratot, de egyetlen árva oldalt sem leadnom nekik.

Rutinos mozdulattal, de szinte rettegve nyomtam le az üzenetrögzítőm gombját. És aztán újra és újra meghallgattam az egész betelt kazettát, mert egyelőre képtelen voltam felfogni, hogy itt mi történik…

Elsőként az ügynökömet hívtam vissza. Talán még soha nem örült meg ennyire a hangomnak:

– Na végre! – rikoltotta a telefonba. – Már égre-földre kerestelek! Na idefigyelj! Most már el kell nekem árulnod, hogy hol van az az Öreg-hegy, mert ha legközelebb ilyet csinálsz, személyesen megyek érted, és akár a hátamon is, de visszacipellek a civilizációba! Mi a fenének húztál rá majdnem egy hónapot?

– Mire?

– Hogyhogy mire? Nem vagy te kiöregedett sportoló, hogy levezessél! Mindenesetre örülök, hogy alaposan rápihentél a teljesítményedre, mert mostantól iszonyúan be leszel táblázva, arról gondoskodni fogok!

– Miféle betáblázásról beszélsz?

– Már elfelejtetted, hogy mivel jár egy promóciós turné? Lehet, hogy túl sok tüzes vizet ittál fenn a hegyen, az indiánok között? Közönségtalálkozók, előadások, dedikálás, ilyesmik. Tényleg nem emlékszel már, hogy milyen egy író élete, aki nem nomád? Mondjuk nem csodálnám, a korábbi regényed elég gyászosan megbukott, az Öreg-hegy viszont akkorát ütött, mint Mike Tyson kétszer!

– Hogy mit csinált az Öreg-hegy???

– Mondom: akkorát ütött, mint Mike Tyson kétszer! Milyen író az, aki nem érti a hasonlatokat? Tán megskalpoltak az indiánok, és kivették a fél agyadat?

– Te végül is most mi a bánatról beszélsz??? Szinte egy szavadat sem értem!

– Sajnos ez kölcsönös… Na idefigyelj! Megértem, hogy ünnepelsz, van is mit. Mondjuk az, hogy ilyen korai órán már csúnyán berúgtál, az tőled merőben új. Mindenesetre hívjál vissza, amikor kijózanodtál, és megbeszéljük a további menetrendet.

Azzal köszönés nélkül lerakta a kagylót. Én meg remegő lábakkal tántorogtam oda a bárszekrényemhez, mert úgy éreztem, ha most nem dobhatok be egy pohár szíverősítőt, tán még el is ájulok. Különben is, ha az embert meggyanúsítják, hogy ivott, akkor tegyen róla, hogy igazak legyenek a vádak, mert akkor már úgyis mindegy.

Másodikként a kiadóm helyettes vezetőjét hívtam fel, mert mindig is vele álltam munkakapcsolatban. Nem volt szükség óvatos tapogatózásra, azon nyomban hozzáfogott az üdvrivalgáshoz:
– Na, mit szólsz? Te sem gondoltad volna, hogy ekkora siker lesz, mi? Öregem, most küldtük el a nyomdába a harmadik utánnyomásról szóló rendelést! Van fogalmad róla, hogy ez mekkora dolog, alig egy hónappal a megjelenés után?

– Kérlek, ne nézz hülyének, amiért rákérdezek, de miféle könyvről beszélünk?

– Ja, hogy te több könyvön is dolgozol mostanság? Ezt nem tudtam, de nagy örömmel hallom! Addig kell ütni a vasat, amíg meleg! De egyelőre maradjunk az Öreg-hegynél. Azt kell mondjam, öregem, nagyon jól tetted, hogy elengedted a polgárháborús vonalat. Biztos nem lehetett könnyű. Ha ez jelent valamit neked, akkor azt mondom, életed legjobb döntése volt.

Kezdett bennem körvonalazódni a felismerés, hogy ezek a fickók nem az én hegyi vityillómról beszélnek, meg nem is földrajzi helyszínről, hanem valamilyen érdekes és ismeretlen módon nekem keletkezett egy Öreg-hegy című regényem. Ezt egyelőre képtelen voltam feldolgozni, így hát tovább tapogatóztam:

– Figyelj, a kézirattal kapcsolatban lenne egy… hát, hogy is mondjam, talán furcsának tűnő kérdésem, de arra kérlek…

– Jaj, de aranyos, ahogy ilyen szemérmesen kerülgeted a témát! Hahahaha! – röhögött bele felszabadultan a telefonba. – Jó, legyen, megdicsérlek! Nagyon nagy dolog, hogy életedben először floppy lemezen küldted el a kéziratot! És mindezt a huszadik század vége felé! A fejlődésed világraszóló, öregem! Hahahaha!

– De honnan tudtátok, hogy az az én kéziratom?

– Na mi az? Máris vissza akarod vonatni a dicséretet? Hogyhogy honnan tudtuk? Hát onnan, hogy a floppy lemezen lévő fájl a regényed kéziratát tartalmazta. Nem világos számodra, hogy így működik a számítástechnika?

– De honnan tudtátok, hogy én küldtem?

– Azért a boríték címzésén felfedeztük ám a hülye írógéped elütött B betűjét. De egyet mondok neked, öregem. Ha újabb irányváltáson töröd a fejed, semmiképp se a detektívregények felé fordulj! Hidd el nekem, semmi affinitásod a téma iránt! Hahaha!

Több telefonos visszahíváson egyelőre nem gondolkodtam, mert ekkor már elementáris vágy égett bennem, hogy fellapozhassam ezt a rejtélyes kötetet. Kivágtattam az utcára, és elkezdtem rohanni a közeli könyvesbolt felé. Lihegve benyitottam, de nem volt szerencsém, a bolt tulajdonosa tájékoztatott, hogy a könyv már elfogyott, leghamarabb a jövő héten várható belőle új szállítmány.

Jó két mérföldet kellett felváltva futnom és gyalogolnom, mire odaértem a következő könyvesbolthoz. Ez már egy nagyobb áruház volt, de a pult mögött üldögélő hölgy itt is arról tájékoztatott, hogy a kötet elfogyott.

Aztán szerencsére felismert:
– Egek, de hiszen maga írta! – Majd bizalmaskodva elárulta: – Nézze, igazából van még egy példány, de azt magamnak tettem félre.

– Adok érte ötszáz dollárt – vágtam rá nyomban.

A nő szeme elkerekedett, de még mindig nem kaptam meg vágyaim tárgyát, így hát emeltem a tétet:
– Továbbá a következő szállítmány érkezésekor eljövök egy órára a maga boltjába dedikálni. Becsületszavamat adom!

Végre enyém lehetett a rejtélyes könyv. Ezzel persze nem lett könnyebb a hazaút, iszonyúan meg kellett magamat erőltetni, hogy ne lapozzak bele már a nyílt utcán. De attól tartottam, ha nagyon belemerülök, még akár egy autó is elcsaphat, arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, milyen reakciókat hoz ki belőlem az olvasás. Nem állt szándékomban közönség előtt szentségelni, őrjöngeni, esetleg zokogni, egyéb eshetőségekről nem is beszélve.

Hazaértem. Bezárkóztam, kihúztam a telefont, öntöttem magamnak egy újabb italt, aztán beültem a kedvenc fotelembe. Előhúztam a papírzacskóból a könyvet, és újra csak konstatáltam, hogy az én nevem szerepel a borítón, közvetlenül az „Öreg-hegy” felirat fölött.

Nagyot sóhajtva fellapoztam… és aztán úgy maradtam órákig. Egy ültő helyemben elolvastam. A történet úgy szippantott be, mint valami örvény.