Amikor legközelebb magamhoz tértem, valahogy furcsán üresnek tűnt minden, kívül és belül is. A lelki ürességgel egyelőre nem szándékoztam foglalatoskodni, azt gondoltam, ez a tevékenység bőven ráér, tengernyi időm lesz rá valószínűleg, egyelőre örültem, hogy immár fel tudok kelni, és elkezdtem a házban Annabel után kutakodni.
A lányt nem találtam, és a búcsúlevelét is csak nagy sokára fedeztem fel. Amikor elolvastam, úgy összeomlottam, mint még soha életemben.
Annabel búcsúlevele így festett:
„Kérlek, ne haragudj rám! Nem hagytalak cserben. És nem is maradok az adósod. Köszönök mindent, amit tőled kaptam. Igazán szép hetek voltak, életem eddigi legszebb hetei. De el kellett mennem, mert bebizonyosodott, hogy nem lehetséges szinte semmi, amit szerettem volna.
Emlékszel? Amikor a korkülönbség szóba került köztünk, és én elkezdtem volna példákat felhozni, te már Charlie Chaplinnél leállítottál. Hiába fejtettem ki számtalanszor, hogy a léleknek nincs kora, te folyton a testről meg a társadalmi konvenciókról beszéltél.
Én meg semmit nem értettem. Miért nem lehet elég az, hogy szeretjük egymást? Mert hogy szeretsz, azt én teljesen biztosnak véltem. De ma már ebben is elbizonytalanodtam.
Tudod, én egyszer nagyon sokáig néztelek. Ahogy álltál odakinn, a ház előtt, szemben a nagy heggyel, rövidnadrágban, kapucnis felsőben, azt hiszem, valamikor az ősz végén volt, még nem jöttek az igazán hideg idők, és azt gondoltam magamban, hogy neked nincs is korod. Beleégett a retinámba az a kép, és szerintem arról senki emberfia meg nem mondta volna, hogy te hány éves vagy. Engem meg soha nem is érdekelt.
Te egy Szabad Lélek vagy, aki most rátalálhatott volna a másik felére, de neked ez valamiért nem kellett.
Tudomásul kell vennem, nincs más választásom, és teljesen igazad van, nem rendezhetem be az életemet egy hibás idea mentén, ahhoz túl rövid ez a kurva élet itt a Földön, nem szabad elpazarolnunk az időt, minden percben azon kell munkálkodnunk, hogy a fejlődésünk folyamatos legyen, a céljaink pedig belátható időn belül elérhetőek. Hát én most így teszek, mert erre tanítottál.
Legyél büszke magadra, mert életem legcsodásabb szeretkezése itt történt, Öreg-hegyen. De egyben a legkijózanítóbb is. Amikor valaki másnak a nevét mondtad ki, bennem minden összetört, egyben meg is világosodott. Nem voltál abban az állapotban, hogy kontrolláld a tudatodat, nyilván az jött elő belőle, amire és akire te a legjobban vágysz, és el kell fogadnom, hogy az nem én vagyok.
Nem vagyok sértett és megbántott, hiába hiszed azt. Csak kijózanodtam. És most már elhiszek mindent, amit mondtál, pedig sokszor úgy próbáltad becsomagolni, hogy ne kelljen az igazán fájó dolgokkal megbirkóznom, de most már talán azt is értem, amit soha ki sem mondtál. Elfogadtam, hogy nem lehetünk egymáséi, legfeljebb itt, Öreg-hegyen, de a nagyvilág meg nem egy öreg hegy, és egyszer az embernek le kell mennie a hegyről a völgybe. Pont ugyanazért, amiért fel kellett mennie a hegyre… Látod? Megtanultam a szavaidat. Mindig jó kislány voltam, odafigyeltem, megtanultam mindent, amit tanítottál nekem.
Amikor én most lemegyek a völgybe, a városban be fogom jelenteni a mentőszolgálatnak, hogy beteg vagy. Szerintem hamarosan meg fognak érkezni. Persze én tudom, mert orvosi egyetemre jártam, hogy a krízisen túl vagy, magadra hagyhatlak. Amikor ezt a levelet olvasod, nagyjából semmi bajod nem lesz már. De féltelek. Még utoljára engedd meg ezt nekem, és ezért se haragudj rám. Úgy fogsz ma felébredni, hogy már nem leszel lázas, az étvágyad is visszatér, és talán én is csak egy kicsit fogok hiányozni.
Most már nyugodtan dolgozhatsz. Már ha tudsz. Észrevettem ám én, hogy kicsit sem megy neked a munka, és én balga először azt képzeltem, miattam van. A nem létező szerelmünk miatt. De hát ezt is elmesélted, hogy volt már ilyesmire példa régebben. Felment veled egy nő az Öreg-hegyre, aztán semmit sem sikerült írnod.
Talán még ennél is jobban kellett volna figyelnem rád. De neked most már nem kell rám figyelned.
Mindig szeretni foglak,
Annabel”
Törni-zúzni lettem volna képes. De már csak azért sem lehetett, mert tényleg megérkeztek a mentősök. Megmérték a lázamat, a vérnyomásomat, a cukorszintemet, aztán belátták, hogy az általuk soha nem is olvasott búcsúlevélben írt diagnózis helyes. Immár tényleg nem volt semmi bajom.
– Egyszer én is beleestem a patakba, télvíz idején, főnök – osztotta meg velem vidám történetét az egyikük, utána meg még a pecás kalandjairól is beszámolt, úgyhogy direkte megnyugvást jelentett, amikor útjukra bocsáthattam őket.