Annabel – mert ugyan ki más is lehetett volna a szerző? – igazi mestermunkát alkotott a maga nemében. A regény egyszerre volt újszerű és hagyományőrző. Minden használható elemet áthozott az eszköztáramból, amelyet a polgárháborús regényciklusomból továbbvinni volt érdemes, ám ezeket olyan friss, modern és fiatalos elemekkel ötvözte, hogy a végeredmény egészen lenyűgöző lett.
A történet régmúltba nyúló, misztikus szállal indult. A későbbi Montana állam területén járunk, ahol a feketeláb indiánok lemészárolják a keletről érkező első fehér telepeseket. A szekérkaraván tagjai közül csak egy fiatal lánynak kegyelmeznek meg, akit magukkal hurcolnak. A lányt később a törzs befogadja, olyannyira, hogy amikor felcseperedik, maga a törzsfőnök veszi feleségül. A már teljesen asszimilálódott nő hamarosan fiúgyermekkel ajándékozza meg a törzsfőnököt. A félvér csemetéből kiváló harcost nevelnek, aki egy idő után minden emberi tulajdonságában felülmúlja a kortársait.
És itt lép be a történetbe Öreg-hegy, mint helyszín. A szerző azt a mítoszt gyártja a hegyhez, hogy a feketeláb törzs szent helyéről beszélünk, amelynek fontos szerepe van a közösség vezetésének öröklésében. Amikor a törzsfőnök közeledni érzi élete végét, akkor a vének tanácsával együtt felvonulnak a hegyre, ott szertartást mutatnak be a Nagy Manitou tiszteletére, majd a törzsi vezető átruházza a hatalmat a legalkalmasabbnak ítélt harcosra. Annabel mítoszában ez a személy nem lehetett más, mint a törzs túlélésének egyetlen záloga, legfőbb reménysége, a félvér harcos.
A könyv következő fejezeténél nagy ugrás következik be az időben, immár a jelenben járunk. A hajdani félvér harcos egyenes ági leszármazottja – aki már csak egy tizenhatod részben indián – korunk népszerű regényírója. Ugyan még alig ötven éves, de gyógyíthatatlan betegségben szenved, és tudja, hogy nincs már sok hátra a földi pályafutásából. Egy fiatal lánnyal, aki a tanítványa lesz, felköltözik az Öreg-hegyre, a lelke mélyén azzal a vággyal, hogy minden tudását átadhassa az ifjú tehetségnek.
A könyv ezután következő fejezetei már ismerősek voltak számomra. Annabel lényegében kettőnk történetét írta meg, néhol elviselhetetlen élethűséggel, néhol meg a képzelet szárnyán utazva. De egyszersmind kitűnő lélekábrázolással, rokonszenves jellemfejlődéssel, egészen pirongató erotikus jelenetekkel és összességében olyan elképesztő tehetséggel, hogy biztos voltam benne, ez a könyv nem csak számomra volt letehetetlen.
Az érzelmi hullámvasút minden szintjét bejártam olvasás közben. Bár ez nem is igazán jó hasonlat, hiszen a hullámvasút sohasem tud egyszerre két szinten tartózkodni. Én meg néha azt sem tudtam eldönteni, hogy most éppen büszke vagyok vagy kétségbeesett. Az utóbbira az adott okot, hogy biztos voltam benne, én immár félemberré váltam Annabel nélkül, mert az teljesen világos volt előttem, hogy ezt az irodalmi szintet én az elkövetkezőkben sohasem fogom tudni megugrani nélküle.
A pokol többi bugyráról pedig ne is beszéljünk. Olyan elementáris erővel tört rám a hiánya, hogy sejtelmem sem volt, mihez kezdjek az életem hátralévő részében az egyetlen nő nélkül, akibe valaha is igazán szerelmes voltam. És mindeközben az önvád is kínzott, amikor eszembe jutott, hogy az eltűnése után milyen gondolatokkal illettem magamban, pedig ő egészen világosan megírta nekem a búcsúlevelében, hogy nem marad az adósom.
Néhány hét múlva különös és szívmelengető küldeményt hozott a postás. Detroitból adták föl, a négy teleírt füzetet tartalmazta, amelyeket Annabel még Öreg-hegyről vitt el annak idején. Csak egy nyúlfarknyi kísérőlevél volt mellette:
„Ne haragudj, hogy ezeket magammal vittem. Ma már nyilván megérted, hogy miért volt szükségem rájuk. De már nincs, így visszaszolgáltatom őket. Köszönöm ezt a hatalmas és gyönyörű kalandot, most is minden percét élvezem.”
Még csak aláírás sem szerepelt a végén. A borítékon pedig, a feladó helyén mindössze egy postafiók száma árválkodott. Mindenesetre ebből arra következtettem, hogy Annabel hazaköltözött a szüleihez. Továbbá azt is gondoltam, hogy ennyi adat elég lehet a magánnyomozó számára, akit felfogadtam, hogy kiderítse, hol tartózkodik most a lány.
És hogy mire vonatkoztak Annabel szavai, amelyek arra utaltak, hogy jelen időben is élvezi ezt a hatalmas kalandot? Hát arra, hogy egy jó darabig szinte mindennapos vendég voltam különböző tévéműsorokban, rádiócsatornáknál, magazinok interjú-rovataiban. Az Öreg-hegy hetek óta vezette a bestsellerlistát, és az ügynököm tényleg mindent kisajtolt, amit ebből a helyzetből mind az anyagiak, mind a presztízs szempontjából ki lehetett. Tető alá hozott még egy bugyuta tévéreklámot is, amelyben egy bizonyos zabpehelyről kellett azt állítanom, hogy aki ezt reggelizi, annak aztán igazán kreatív gondolatai lesznek egész nap.
Nyilvánvalóan Annabelhez is el tudtam jutni ezeken a csatornákon, a magánnyomozó viszont nem. Rettenetesen sajnálkozott, de két hónap után visszamondta a megbízást, arra hivatkozva, hogy nem akar kihasználni, és nincs értelme a további nyomozásnak, mert semmilyen új adat nem merült fel a keresett személy tartózkodási helyét illetően, és ez a későbbiekben sem várható.
Végső kétségbeesésemben detroiti napilapokban vásároltam hirdetési felületeket, és egy olyan szöveget tetettem közzé, amelyet kizárólag Annabel érthetett meg. Aztán mindennap vártam, hogy egyszer csak megcsörren a telefonom, vagy egy rég nem hallott, kedves hangot ismerek fel, amikor este hazaérvén visszahallgatom az üzenetrögzítőmet. Esetleg újra beállít a postás egy különös és szívmelengető küldeménnyel. De semmi ilyesmi nem történt, és a remény napról napra halt el bennem.
Amikor már végképp feladtam volna, szinte egyetlen pillanat alatt megvilágosodtam. Nem is értettem, mi tartott ilyen sokáig, hiszen a megoldás annyira kézenfekvőnek mutatkozott, hogy még egy tízéves kisgyerek számára is nyilvánvaló lett volna. Meg kell írnom az Öreg-hegy folytatását!
No persze, hamar meg tudtam magyarázni magamnak, hogy idáig miért nem merült fel bennem ilyesmi. Egyáltalán nem volt szándékom bármit is írni. Az Öreg-hegy sikerei különben is sokáig lefoglaltak. De aztán persze szép lassan lejjebb csúsztam a bestsellerlistán, egy év múlva pedig már senki sem beszélt az Öreg-hegyről. Nem volt ebben semmi rendkívüli, pontosan tudtam, hogy ez a dolgok természetes menete.
Amikor néha-néha felmerült bennem egy új regény gondolata, az nagyjából a heveny gyomorgörccsel volt egyenértékű. Ugyan mit írhatnék én az Öreg-hegy után? Különös tekintettel arra, hogy ugyebár azt sem én írtam, legfeljebb nagyon-nagyon áttételesen, életem legbizarrabb koprodukciójában.
Meg aztán minek is írnék? Azelőtt sem voltam szegény ember, az Öreg-hegy sikere viszont immár azon kevés ötvenes állampolgár közé repített, akik ha soha többé egy centet sem keresnének, akkor is pazarul megélnének életük végéig.
Különben is, nem jobb a csúcson abbahagyni? Mi értelme lenne nagy keservesen kiizzadni magamból egy újabb művet, amelyik a stílusát tekintve csak közepes utánzata lenne az Öreg-hegynek? Inkább át kellene nyergelni valamelyik határterületre, például forgatókönyvek írására, legyen szó akár egész estés mozikról, akár sorozatokról.
Imigyen okoskodtam korábban, most viszont készen állt a fejemben a megoldás. Meg kell írnom az Öreg-hegy folytatását, amely lényegében nem is folytatás lenne, tehát minimális lesz a megbukás esélye.
A koncepció olyan sebesen öltött testet a fejemben, hogy azt néha már a diktafonom sem tudta követni.