Öreg-hegy 12.

Újra áttettem a székhelyemet Montanába. Amikor átléptem az Öreg-hegyi házikó küszöbét, nemcsak az emlékek rohantak meg, de valami elképesztő biztonságérzet árasztotta el minden sejtemet. Tudtam, hogy sikerülni fog azt a könyvet megírnom, amelyik egyelőre csak a képzeletemben élt. Nem tudom, mitől lettem ebben teljesen biztos, de még a petróleumlámpa fénye is ezt pislogta, meg a madarak is ezt csivitelték a fákon.

Az Öreg-hegy folytatását egyfajta látomás-regénynek szántam. Csakis egyetlen periódust szakítottam ki az eredeti történetből. Azt a részt, amely ott kezdődik, amikor az író beleesik a patakba, és ott végződik, hogy a lány magára hagyja, nem is sejtve, hogy a férfiban már dolgozik a gyilkos kór.

Tulajdonképpen szinte tálcán kínálta magát ez a lehetőség, mert annak idején Annabel ezt a részt igen kevéssé dolgozta ki az író szemszögéből. Néha még az is megfordult a fejemben az alkotás során, hogy talán szándékosan. Bár az talán már túlmutatott volna a zsenialitás és a jövőbe látás határain…

Mindenesetre ő egyesszám harmadik személyben mesélt a szereplőiről, én meg egyesszám első személyben meséltem, lényegében a saját szemszögemből. Ez eleve megalapozta a történetek különbözőségét, de ahogy teltek a napok, egyre kevéssé aggasztottak már a fennmaradó párhuzamok. Végül is két összefüggő sztoriról beszélünk, nemde? Sőt, az egyik konkrétan része a másiknak! Hát akkor hogyne lennének párhuzamok? Az lenne a furcsa és hiteltelen, ha nem lennének!

A mitikus indián szálat például szánt szándékkal vittem tovább. Elvégre a hősöm, az író egyenes ági leszármazottja volt Annabel kitalált szereplőjének, a félvér törzsfőnöknek. Természetes, hogy amikor egy ilyen ember magas láztól szenvedve mindenféle álmokat lát, akkor az őseinek legkülönbözőbb történetei is megjelennek a képzeletében.

De a lényeg természetesen nem ez volt. Az egész sztorit az író érzelmeire és vágyaira hegyeztem ki. Arra a lassan megszülető felismerésre, amely aztán a férfi minden sejtjét átjárja, immár akkor is, ha álmodik, és akkor is, amikor ébren van. Hogy nem szeretett még ennyire senkit. Hogy sohasem érezte még a szerelemnek ilyen magas fokát, bármi is történt vele az elmúlt ötven évben. És hogy nem tud már a lány nélkül élni, meg nem is akar. Azt az egy-két évet, amennyit Annabel adott a főhősnek, a lány mellett akarja eltölteni, szeretetben és békességben.

Amikor beköszöntött a tavasz, lejöttem a hegyről. A kész regénnyel. Amelyik gépelve, papír alapon állt a rendelkezésemre. Úgyhogy következett egy mókás intermezzo, elsősorban beiratkoztam egy számítástechnikai tanfolyamra, hogy megtanuljam a szövegszerkesztés csínját-bínját. Semmilyen szempontból nem lett volna okos dolog, ha újra egy papírcsomagot juttatok el a kiadómhoz, mint a régi szép időkben. Nem igazán kívántam, hogy ez bárkinek szöget üssön a fejében a cégnél.

A tanulás gyorsan ment, meglepően gyorsan, ám egyúttal meglepően sok bosszankodással is. Ugyanis szinte egyvégtében átkoztam magamat, amiért ezt a lényegében pofonegyszerű és nagyon kényelmes tudást nem sajátítottam el már sokkal korábban.

Aztán végre útjára bocsáthattam a művet. És az útra is kelt, vagy inkább szárnyra, mindenféle értelemben. Kiadó, korrektúra, nyomda, könyvesboltok, bestsellerlista. Ugyan nem érte el az Öreg-hegy csúcsait, de azért megközelítette. És ugyan nem jutott el a híre olyan gyorsan mindenhová, de végül igenis eljutott.

Aztán csak vártam, és vártam azt az egyetlen üzenetet, amely értelmet és küldetést adott az új regényemnek, de az nem érkezett meg.

Elkövetkezett viszont egy közönségtalálkozó és dedikálás Detroitban. Olyan izgatottan készültem rá, mint valami kisiskolás, akinek szavalnia kell egy ünnepségen. Nem is, inkább mint egy eszelős. Még azt is kiszámoltam, hogy a detroiti dedikálás napján éppen két éve, négy hónapja és hat napja lesz, hogy nem láttam Annabelt. Ez pedig pontosan nyolcszázötvennyolc nap. Megkérdeztem tehát egy számmisztikával foglalkozó barátomat, hogy mit mond a kabbala a 858-as számról. Azt hiszem, már ez a tény is mindent elmond a lelkiállapotomról, amelyben a nevezetes napot vártam.

Detroitban is népszerű volt az új könyvem, rengetegen jöttek el a közönségtalálkozóra, de sokáig egyetlen ismerős arcot sem fedeztem fel a közönség soraiban. Aztán eljött a dedikálás ideje. Már több mint egy órája adtam az aláírásokat, egészen elgémberedtek az ujjaim. És akkor bekövetkezett. Annabel állt az asztalom előtt. Semmit sem szólt, csak elém nyújtotta a nyitott könyvet a jobb kezével. A bal karján pedig egy kisfiú ült, aki riadtan ölelte az anyukáját. Egy feltűnően elálló fülű kisfiú. Az anyuka aztán rám mosolygott, elköszönt, és kisétált a teremből egy fiatal srác társaságában. Sokáig bámultam utánuk, megbűvölve és letaglózva. Úgy kellett rám szólni, hogy hosszú még a sor, úgyhogy ragadjam meg újra a tollat, amelyik nemrég esett ki a kezemből.

VÉGE