Újév napján is ott érte a déli harangszó Jenő bácsit a temetőben. Üldögélt a nagykabátjában, az összecsukható kis kempingszéken, felhajtott gallérral, fázósan, és egy fejfához beszélt.
– Nincs ám igazán hideg, te csak ne aggódj értem, angyalkám. Köd van, az igaz, meg nyirkos minden, de hát milyen legyen az idő január elsején? Örüljünk, hogy nem pustol a hó, és ki tudtam jönni egy kicsit beszélgetni veled.
Mintha csak Jenő bácsi szavaira akart volna rácáfolni a zord természet, hirtelen szélfúvás támadt, leporolta a terebélyes platánfák ágait, hópamacsokat köpködve az öregember gallérja mögé.
Jenő bácsit váratlanul érte a nyakszirtjére hulló égi áldás, össze is rázkódott, de nagyon vigyázott rá, hogy imádott felesége ne vehesse észre, milyen rosszul esett neki ez az egész. Gyorsan el is terelte a szót, és már a nyaka összerándulását is úgy játszotta el a sír felé, mintha csak jobbra akart volna bökni a fejével:
– Látod? – kérdezte. – Szomszédot kaptál, angyalom.
Valóban. A temető legszélső parcellájában új hant emelkedett Jenő bácsi feleségének sírja mellé. Még látszottak az ásónyomok a homokos földből frissiben kialakított ágyáson, amelynek tetején egyetlen koszorú árválkodott.
„Szerető testvéred, Gabi” – ez állt a szalagon, aranybetűkkel, szomorúan és magányosan.
– Még csak azt sem lehet tudni, hogy fiú-e vagy lány, aki eltemette – gondolkodott hangosan Jenő bácsi.
A következő napon egy kutya feküdt a friss hanton, de amikor Jenő bácsi megjelent, riadtan elfutott. Másnap és harmadnap is ugyanez történt.
– Nocsak – tolta fel a kalapja szélét Jenő bácsi. – Úgy látszik, mást is hátrahagyott ez a jóember, nemcsak Gabit – jegyezte meg elgondolkodva, és hosszan bámult a szélsebesen nyargaló jószág után, de aztán kinyitotta a kis kempingszékét, és leült a felesége mellé.
Már olvadozott a hó, amikor először történt meg, hogy a kutya nem szaladt el, amikor Jenő bácsi megérkezett. Bár az igaz, hogy hosszasan figyelte az öregembert, le nem vette volna róla a szemét.
– Látod ezt, angyalkám? – mosolygott hamiskásan Jenő bácsi a fejfára. – Ez a jószág pont olyan bizalmatlan, mint a mi Foltosunk volt. Hej, de sok idő kellett, mire beszokott hozzánk! Emlékszel? Milyen fiatalok voltunk még!
A következő napokon is ott gubbasztott a sírhalmon a kutya, így egyszer csak Jenő bácsi elérkezettnek látta az időt, hogy hozzon egy kis maradékot. A saját ebédjéből. De a gyanakvó eb nem fogadta el az ételt, sőt, amikor az öregember közelíteni kezdett felé az aprócska tálkával, ismét nyúlcipőt húzott, és viharsebesen eliszkolt.
– Ez a kutya pont olyan, mint Cézár volt. Emlékszel Cézárra, angyalom? – mosolyodott el Jenő bácsi. – Megtanítottuk, hogy senkitől semmit nem fogadhat el! Akkor már persze nagyok voltak a gyerekek. Máskülönben nem is sikerülhetett volna a dolog. Cézár mindegyiknek a tenyeréből evett.
A kutya mindig a sírhalmon feküdt, bánatos szemekkel, néha picit sírdogálva, de sohasem nyüszítve. Mintha nem akart volna kellemetlenséget okozni senkinek. Őt csak hagyják itt nyugodtan gyászolni, és kész.
Jenő bácsi elgondolkodva nézte. És közben szalonnázott. Már rügyeztek a fák, tavasz-illat bujkált a temető nagy platánfái között, és a kutya egyszer csak közelebb jött. Talán a szalonna szagára? Isteni jó, abált szalonna volt. De a kutya elrebbent újra, ahogy Jenő bácsi a kezét mozdította felé. Talán a bicskája miatt? Mert azt a kezét mozdította az állat felé, amelyikben a bicska volt…
Aztán egyszer megszagolta az öregember kezét. Nagyon óvatosan és félénken.
Jenő bácsi lassan a kutya fejére helyezte a tenyerét, és megsimogatta az ártatlan kis jószágot. Aztán egymás szemébe néztek, és közben annyi szomorúság áradt a tekintetükből, hogy az középen találkozott, és görcsöt kötött a másik csóvájára.
Itt dőlt el minden.
Amikor Jenő bácsi szedelőzködni kezdett, és összecsukta a kempingszékét, a kutya már ott tüsténkedett a lába mellett.
– Hallod-e, te nagyon furcsa kutya vagy. Na de ha-haaaj! Egyet se félj, volt már nekem furcsa kutyám, nem is egy! Na, gyere. Hazamegyünk. Meglátod, milyen jó lesz nálam. Szép kis házikó, egész takaros. Kicsi, de barátságos. Azt őrizheted. Kapsz enni. Már tudom is, hogy mit főzök nekünk vacsorára. Finom lesz, elhiheted… És nem kell szomorkodnod többé. Hiszel nekem? Most mondhatnám azt is, hogy minden nappal könnyebb lesz. De minek mondjam? Hazudjak? Kutya vagy, úgyis megérzed, amikor az ember hazudik, tudom én azt. Nem lesz könnyebb egy fokkal se! Túl kell élni. Ameddig csak lehet. Tudom, hogy te is azt csinálod… Na jól van, okos vagy… Várjál, valami nevet csak kell adnom neked, a régit úgyse bírnám kitalálni… Legyél Angyal. Jó lesz? Angyal. Csak gyere velem, aztán meglátod, minden jó lesz. Angyalkám…