Élt egyszer egy kis buckófejű gyerek, de volt haja is. Sokszor evett olyankor, amikor éhes volt, és a szomját folyékony italokkal oltotta, de mindig csak semleges kémhatásúakkal. Nem direkt csinálta ezt, mert amúgy teljesen hülye volt a kémiához, hanem egyszerűen csak ezek az italok voltak kaphatóak a boltban és az iskolai büfében.
Egyszer aztán gondolt egyet ez a kis buckófejú gyerek, és így szólt:
– Édesanyám! Én elmegyek királyfinak, süssön nekem hamuba sült pogácsát!
– Magadnál vagy, fiam? Én az apád vagyok! – mutatott rá a nemi tényre a faterja. – Azt reméltem, hogy csak az életed későbbi szakaszában leszel alkoholista, hát mi a bánatról hadoválsz itt nekem? Először is anyád még a piacon van, másodsorban pedig ez itt egy panellakás, honnan szedjek neked hamut? Gázsütőnk van, nem tűnt fel?
Megszégyellte magát erre a kis buckófejű legény, és gyorsan felnőtt. De úgy megnyurgult, hogy a testmagassága eközben szignifikáns bővülést mutatott, ráadásul még a szervezete is hosszabb lett. Nem is volt más hátra immár, mint rászokni a cigire.
– Akkor is királyfi leszek! Mi mást csinálhatnák? – motyogta ilyenkor dölyfösen maga elé a megnyurgult legény, miközben a mentolos cigijét pöfékelte, de pechjére arra járt egy nyelvtanzsandár:
– Nem csinálhatNÁK, hanem csinálhatNÉK, te lapaj gyökér! – vágta tarkón barátságosan a nyelvi perzekutor a fiút.
– Ezt már nem hiszem el! – fakadt ki a legény. – A múltkor is megszégyenültem édesanyám előtt, akiről kiderült, hogy az apám, most meg ez? Hát mi a retek van ezzel a rohadt élettel? Tízévente ilyen traumát kell átélnem? És ez már mindig így lesz?
No, el is határozta gyorsan ez a legény, hogy vesz egy égig érő paszulyt. De aztán rájött, hogy ennek semmi értelme nem lenne, ezért be is fejezte a kotorászást a pénztárcájában a zöldségesnél. Már csak azért is, mert a mögötte sorban álló nagy bajuszú parasztember is rászólt:
– Hurcolkodjon mán innet a bugyellárisával, ifiúr! Nem látja, hogy ez itten egy hentesbót? Itt nincsen is paszuly! Mit tarcsa fel a sort?
– Mi folyik ott elöl? – érdeklődött egy másik nagy bajuszú parasztasszony is. – Kinek ér égig a paszulya?
– Égig érő paszuly nem is létezik – tette hozzá a pult mögül a hentes, aztán gyorsan ledarált egy füstölt malacarcot, a nyelvtanzsandár meg tarkón verte a paraszt bácsit:
– Nem tarCSa, hanem tarTJa!
No, a buckófejű legény megszégyenülve kiment az utcára, ami az épületek között terült el hosszában. Ekkor ott termett előtte a Jótündér, és így szólt:
– Három kívánságod lehet, darabja ötezer forint, gumival.
– Jaj, hagyja mán el, néném! Hát még hivatalosan fel se vagyok világosítva, olyan hirtelen megnőttem! – rivalgott az akkor még létező haját lobogtatva a legény, de csakhamar megkopaszodott. Közben pedig beköszöntött a tél, és neki nem volt sapkája, ezért nagyon fázott. Mit lehet tenni egy ilyen elkeserítő helyzetben?
Mondjuk rohadtul semmit.
Na, nem is tett semmit a legény, hanem inkább ott találta magát az Üveghegyen túl. De ott ugyanúgy fázott. „Ázzmeg, ez az Üveghegyen túli hely tök szar, ugyanúgy fázok itt is” – motyogta maga elé a buckófejű, de pechjére ott termett újra a nyelvtanzsandár, és nekifutásból sípcsonton rúgta:
– Nem fázoK, hanem fázoM! Ikes ige, te retardált! Ordító a különbség! – harsogta szelíden és megnyugtatóan a fonetikus perzekutor.
– Ja, hát akkor jól van akkor viszont most ilyeténképpen akkor, ha minden igaz – fogalmazott szabatosan a kopasz fázódvány.
Tavasszal új idők jöttek. Ez mondjuk nem annyira meglepő, minden tavasszal új idők jönnek, mert minden egyes tavasz hozzávetőleg kissé lényegileg különbözőbb az előzőtől, mert ha ugyanolyan lenne, akkor megállna az idő, és mindenki örökké élne, és a jövő sosem kezdődne el. De legalább nem volnának igeidők, amiket egyeztetni kell.
– Rohadt nehéz ez a definíció a tavaszról – mondta csüggedten a buckófejú legény, miután elolvasta az előző mondatot. – Még jó, hogy királyfi akarok lenni, nem író, mert az igen nehéz mesterség – legyintett a bal kézfejével, könyökből, hányaveti módon.
Ekkor ott termett Korpádi Béla testnevelőtanár, és jól tarkón csergette az ekkor már régóta kopasz legényt:
– Legyinteni mindig csak csuklóból! Értem? Tessék! Egy és kettő, egy és kettő, legyint, kettő, három, négy, csukló-ból és három négy!
– Hát menj már te a nádvágó, lúdtalpas nénikédbe! Ki a Skorpió vagy? Nem is tanítottál általánosban, vén hülye jambósapkás bácsi! – méltatlankodott a legény, aztán elszaladt az erdőbe, és csak egy tisztáson állt meg.
A tisztáson gyülekezni kezdtek az állatok. Egy sánta őz, egy félfülű róka, egy letört agancsú szarvas, egy fogszuvasodásos hód és egy menyét, akut középfülgyulladással.
A buckófejű legény savanyú arccal nézett ki a meseíróra:
– Te fogyatékos! Azt mondtam, királyfi akarok lenni, nem azt, hogy állatorvos!
Itt nyílt meg az Óperenciás tenger, és beleborult az egész Üveghegy. Nem volt mit tenni. A mese kifújt. A buckófejű legény meg elment pont az ellenkező irányba, azóta is boldogan él, ha valaki újraélesztette, mert különben meghalt előtte egy kicsivel, de igazság szerint fentebb nem ám Skorpiót mondott, hanem egy másik csillagjegyet. De minek?