A fiatal párocska a nagy, kétszárnyú ablaktól nem messze ült, egy kör alakú, kissé billegő asztalnál. A pulttal szemben, de a többi vendégtől távol. Összehajolva.
A nagy, kétszárnyú ablakon beömlött a napfény. Indiszkréten és ellentmondást nem tűrően. November eleje volt, érthető tehát a nyomulás. Ki tudja, mikor lesz ilyesmire újra lehetősége?
A lány rózsaszínű blúzt viselt, de ezt alig lehetett észrevenni, annyira eltakarta a kötött, királykék kardigánja. Teát ivott, a kiskanállal éppen mézet csorgatott a bögréjébe. Aztán elmélyült kavargatásba fogott. Az arca szabályos volt, nem volt éppenséggel szép, de kedves vonású, és mély tekintet párosult hozzá.
A fiú kissé kinyúlt pulóverben fészkelődött a lány mellett. Valami fontos dolgot tárgyalhattak éppen, és ezt onnan lehetett a legbiztosabban tudni, hogy a fiú olyan módon gyűrögette a meghatározhatatlan mintájú pulóverét, mintha azt akarta volna, hogy annak még hosszabbra nyúljon az ujja, és takarja el a kézfejét is.
Károly, a pincér a pult szélénél állt, várta, hogy bejöjjön még valaki.
– Nnna, mondd már! – búgta a lány, szinte sértetten, és közben annyira a fiúhoz hajolt, mintha meg akarna mártózni a kinyúlt pulóverben, akár egy medencében.
– De nem tudok – szögezte le a fiú, és nem lehetett tudni, hogy mit nem tud.
Károly arra gondolt, hátha jönne valaki, és venne néhány süteményt, amit ma lehet utoljára eladni, különben ki kell dobni. Néha a fiatal párra nézett, de látszott rajta, hogy már nem reménykedik a rendelésben.
– Olyan nincs – szögezte le a lány határozottan, és hirtelen fölegyenesedett a széken, már nem bújt a fiú kinyúlt pulóveréhez, az asztalon fekvő jegyzeteit rendezgette. Talán egyetemista volt. – Valaminek lenni kell – hangsúlyozta külön a szavakat, nagy jelentőséget tulajdonítva mindegyiknek.
A fiú hunyorított. A széles ablaktáblákon beszűrődő napfény elkezdte bántani a szemét.
– Nem tudok – erősítette meg, és félszeg mozdulattal a lány haja után nyúlt. Talán ki akarta simítani az arcából. Talán csak meg akarta érinteni a lány finom bőrét, mert úgy érezte, ezen az őszi napon neki is joga van játszani, nemcsak a potyázó napsugárnak.
Károly elhatározta, hogy záráskor becsomagolja a süteményeket, és hazaviszi őket. Majd úgy tesz, mintha eleve kedveskedni akart volna, az asszony úgysem fogja megtudni, hogy lényegében a szemétből mentette meg a habcsókokat és színes cukorral megszórt minyonokat.
– Ha nem mondasz valamit, akkor most azonnal hazamegyek – szögezte a lány, és a szája ijesztő, vékony vonalba merevedett.
A fiú arcán hirtelen rémület futott át. Kissé remegő kézzel simította hátra a haját, mint akit a kedvenc játéka közben ébresztettek rá, hogy ez itt nem ám játék, hanem egy véresen komoly ütközet.
– Na jó – sóhajtott nagyot. – Ha mindenképpen mondanom kell valamit, ami nem tetszik benned, az az, ahogy jársz.
A lány abbahagyta a jegyzetei és mappája tologatását. Elhűlve nézett a fiúra:
– Micsoda?
– Mondom: a járásod – erősítette meg a fiú. – Kicsit mintha odavernéd a lábaidat a földhöz. Egy egészen kicsit… Alig észrevehetően… Biztos abból adódik, hogy egy picikét gacsos vagy.
– Hogy micsoda?
– Gacsos.
– Ilyen szó nincs is.
– Nálunk van. Azt jelenti, hogy…
A lány nem várta meg a definíciót. Összeszedte a jegyzeteit, aztán felpattant, és úgy hagyta faképnél a fiút, mint aki soha ott sem volt.
Tudtam, hogy úgysem rendelnek süteményt – gondolta Károly, és szánakozva nézte a boldogtalan fiút, aki belemerevedett a pózba, ahogy a lány után nézett, és már az sem zavarta, hogy az indiszkrét novemberi napfény végignyaldossa az arcát, a haját, meg a kinyúlt pulóverét.