Igazából nem így hívják ennek a történetnek a látens főszereplőjét, de ennyi év után sem merem leírni az igazi nevét, mert szerintem még most is orrol rám az alábbi eset miatt ez a derék haversrác.
Jeromos egy kamionos volt, és akkoriban kezdett járni Macával, akit az egész környék legelismertebb bombanőjeként tartott számon a férfinép.
A színhely: Záhony. Az araszoló kamionsor.
Jeromos kamionja volt. Keletre tartottunk, Kijev környékére. Hárman voltunk. Miután beálltunk a sorba, lehetett látni, hogy ez baromi sokáig fog tartani, még a szokottnál is tovább. Jeromos és Gilinyó elmentek bevásárolni, kaját, vizet, retyópapírt, ilyesmit. Én meg ott maradtam, és amikor nagy ritkán moccant a sor, akkor előrébb gurultam.
Idegőrlő volt. A szokásos vadkeleti tempó. És csak súlyosbította a helyzetet, hogy előttem a sorban egy pék araszolt valami puttonyos autóval.
Ennyi év távolából már nem tudom visszaidézni, hogy mi a bánatot keresett a sorban egy sütőipari vonatkozású autó a határon. De lehet, hogy már akkor sem értettem. Elvégre azt biztos forrásból tudtam, hogy odaát, Csapon is sütnek kenyeret, meg még a zsemlét, kiflit, kalácsot, miegyebet is ismerik.
Mindegy. A lényeg az, hogy ez a pék hihetetlenül idegesítő jelenség volt. Ez akkor derült ki fényes egyértelműséggel, amikor hátrajött hozzám dumálni. Olyan fárasztó szöveget még a kalendáriumba se lehet olvasni. Most már kétszeresen is vártam, hogy moccanjon a sor, és ez a barom visszatakarodjon a fülkéjébe, oszt hagyjon engem békibe.
De hiába mozdult a sor. A pék ugyan fürgén odaszaladt a kocsijához, beült, előregurult hat métert, aztán viszont megint kiszállt, és hátrajött hozzám sírbakolni. Hogy ő milyen szerencsétlen. És mennyire megszívatta a főnöke. Éjfél lesz, mire hazaér, és lemarad a vacsoráról. És már nem fogja őt ébren várni az édes kicsi felesége, akit annyira imád, hogy olyan imádás talán csak a mesében létezik.
Kezdtem rohadtul unni. Mi a nagytalpú keresztanyját panaszkodik nekem ez a gyökér? Ki hívta ezt ide? Hát nem is ismerem! És ő már éjfélre otthon lesz, mi meg megyünk a kijevi körzetbe, oszt Csernobiltól harminc kilométerre fogunk lerakodni! És akkor ő sír nekem?
Vannak emberek, akik képtelenek dekódolni mind a verbális, mind a nonverbális jeleket. Ennek az anyaszomorítónak sem mondott semmit az a körülmény, hogy szívszaggatónak szánt nyomorult sirámait én leginkább az „ühüm, aha, hátigen, nahát, mégilyet, ejj-ejj” nyelvi formulákkal reagáltam le. Csak mondta, és mondta, és sajnáltatta magát, siránkozott, picsogott, nyivákolt és nyafogott, de ami a legfőbb, rohadtul felidegelt.
Na most azt tudni kell a sztori megértéséhez, hogy Jeromos valamivel alacsonyabb Macánál. Maca ugyanis egy sudár termetű, elbűvölő jelenség, Jeromos pedig valamelyest mérsékeltebben az. Ráadásul az a fotó, amelyik Jeromos kamionjának műszerfalán szerepelt, úgy ábrázolta kettejüket, hogy Maca valami lépcsőn vagy hasonló alkalmatosságon állt, Jeromos meg nem, tehát a fotográfián egészen számottevőnek látszott a magasságbeli különbség a szerelmespár tagjai között.
Amikor hetedjére is visszajött a pék, akkor már kezdtem elkészülni az idegeimmel. A jelenetet úgy kell elképzelni, hogy én ülök a vezetőülésben, a kocsi ajtaja nyitva, odalenn áll a bumburnyák pék, és egyfolytában sírbakol, a feleségéről áradozik, hogy milyen nehéz neki az asszony nélkül, hiszen dúl a szerelem, friss házasok, egymás nélkül egy percet sem bírnak ki, és ő már nagyon készen van, hiszen egy fél napja nem látta imádott mátkáját.
Na, én meg egy hirtelen ötlettől vezérelve lerántottam a fotográfiát a műszerfalról, majd lenyújtottam a hülye péknek, és közben ezt mondtam:
– Ezt nézd meg, haver! Én meg őt hagytam otthon! Van fogalmad róla, hogy mit állok ki most, ebben a percben is?
A nyomorult pék végre elkussolt, és hosszasan szemrevételezte a ragyogó szépségű Macát, többször végigfuttatta tekintetét a kellemes idomokon, majd nagyot nyelt, és elismerte, hogy nekem sem lehet könnyű. Aztán megkérdezte, hogy ez a csodálatos nő a feleségem-e.
– Hát persze! – hazudtam szemrebbenés nélkül.
A következő pillanatban azonban világossá vált, hogy a tervemnek van egy gyenge pontja. Az akkor lelkileg már kissé visszafogottabban döglődő pék feltette azt a nem egészen indokolatlan kérdést, hogy kicsoda a fotográfián szereplő másik személy.
Szerencsére egyetlen pillanat alatt megszületett az elmémben a válasz, és rá is vágtam:
– Az meg a fiam!
A mai napig sem értem, hogy hogy a francba nem robbant ki belőlem azonnal a röhögés. Mindenesetre később rendkívül sok alkalmam nyílt rá, hogy bepótoljam eme mulasztásomat, mert a baráti körünkben igen nagy tetszést aratott a sztori, bárkinek elmeséltem, fetrengett a röhögéstől. Velem együtt.
Emlékszem, csakhamar adódott egy kellemes bográcsozás, amelyet baráti társaságban valósítottunk meg. Maca és Jeromos is ott voltak. Én meg, amikor már kellő mennyiségű adomáztató párlatot vettem magamhoz, előálltam ezzel a megkapó történettel.
Maca és Jeromos teljesen eltérő módon reagáltak a sztorira. Egyikük annyira nevetett, hogy majdnem megfulladt, a másikuk meg behúzódott a sarokba némán duzzogni. Lehetetlen kitalálni, hogy melyikük melyik volt.