Akkoriban lett sláger a Most múlik pontosan a Quimby-től, ennek még lesz jelentősége. Az úton is meghallgattuk többször, ugyanis egyszer csak derék sofőr kollégámmal, Gilinyóval elindultunk Ukrajnának a rohadtul távoli részébe, Zaporizzsjába. (Arról hírhedett ez a város, hogy ott gyártották a Zaporozsec nevű csodálatos közlekedési eszközt, amelyet anno a szovjetek valamilyen kideríthetetlen okból autónak neveztek.)
A Főnök ránk telefonált útközben, hogy nagyon jó híre van, nem fordulhatunk azonnal vissza, mert egyelőre nincs visszáru, majd csak a megérkezésünket követően huszonnégy óra múlva lesz, tehát ott kell aludnunk, de semmi pánik, mert intézett szállást egy baró kis szállodában.
Oké. Most múlik pontosan, engedem, hadd menjen.
Megszoktuk már, hogy ne kényeskedjünk, ennél jóval elviselhetetlenebb dolgok is történtek velünk ebben a cudar országban, ott egye meg a penész. Még titokban örültünk is, hogy azért egy szálloda az mégiscsak frankó, lesz kaja, puha ágyikó, le lehet fürödni, meg minden ilyesmi.
Amikor lerakodtuk az árut, és megérkeztünk a motyónkkal a Főnök által megadott utcába, erősen kellett gondolkodnunk, hogy itt vajon melyik szájbaszúrt épület lehet a szálloda. Úgy nézett ki az egész környék, mint amit a helyi önkormányzat direkte meg akart hagyni korabeli állapotában, skanzen formájában.
Végül megtaláltuk. Bár megbeszéltük, hogy mivel földszintes az egész, esetleg motelnek kéne inkább nevezni, és ha mindenhonnan potyog a vakolat, tán jobb lenne egy pincelakást kibérelni, de nem volt ilyen szerencsénk.
Amikor behaladtunk az előtérbe, felfedeztünk egy deszkapultot, ahol négy darab kucsmás fószer vodkázott és kurjongatott ezerrel. Innen lehetett tudni, hogy az a recepció.
Megmondtuk, hogy kik vagyunk, és elmutogattuk, hogy nekünk itten van ám szobánk, egy kétágyas lakosztály.
Oké.
A legkucsmásabb ukrán faszi elkísért minket egy olyan sötét folyosón, hogy egész biztosak lehettünk benne, annak idején Zinovjevet és Kamenyevet is egy ilyen séta után végezték ki tarkólövéssel. De nagy szerencsénkre minket nem végeztek ki, hanem a kucsmás recepciós rámutatott egy ajtóra, aztán adott nekünk egy kulcsot.
Valószínűleg a svábbogarak soros havi titkos taggyűlését zavarhattam meg, mert amikor benyitottam, szétrebbentek, mint akik ott se voltak, ők nem tudnak semmiről. Lecuccoltunk, aztán irány az úgynevezett fürdőszoba. Már nagyon szerettünk volna megtisztálkodni.
Háromszor két méter. Benne egy csap, egy budi (a tényleges életfogytiglanra ítéltek is különbet kapnak) meg egy zuhanyfülke szét- és összehúzható két üvegszárnnyal.
Gilinyó mindig is egy teperős, taposós, erőszakos pali volt, úgyhogy ő ment először zuhanyozni, én meg fogat mostam a mosdókagylónál.
Bárcsak ne néztem volna oldalra!
A meztelen Gilinyó belépett a háromnegyed négyzetméteres „zuhanyfülkébe”, aztán elegánsan össze akarta húzni maga mögött a két üvegszárnyat, de nem sikerült neki. Ezért megfordult. Azaz: felém fordult. És elkezdett erőlködni a szarul záródó, akadó ajtókkal. Amelyek először nem akartak neki engedelmeskedni. De aztán egyszer csak igen. És a következő pillanatban azt láttam, hogy Gilinyónak azt a testrészét, amelyikről pontosan lehet tudni, hogy ő nem hithű izraelita, becsípte az összezáródó ajtó. Majd ugyanebben a pillanatban, amikor ez megtörtént, Gilinyó hátrahanyatlik és a falnak dől a nagy erőlködéstől meg a lendülettől, ezáltal megtekinthettem a legnyúlánkabb fitymát, amelyet valaha volt alkalmam szemrevételezni. De még az ilyen kedves kis jelenetek sem tarthatnak örökké, a fitymák sem nyúlnak az égig, ezért Gilinyó gilinyójának a vége egyszer csak egy afféle „Dájjjngg!” rajzfilmbe illő hatás keretében kiszabadult az ukrán ajtók szorításából.
És akkor ez a marha a korábbi zenei élmények hatására képes volt ezt énekelni, bár igen nyomorultul, nyögvenyelősen és hamisan:
– Most nyúlik pontosan!
Kis híján lenyeltem a fogkefémet. Még soha életemben nem röhögtem így ki férfitársamat.