Az alábbiakban egy kis betekintést nyújtok a kulisszák mögé abban a tárgyban, hogy hogyan is íródik az Osmosis című történet. Mert vannak olyan visszajelzések, amelyek alapján kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy a kedves olvasók jelentős része teljes tévhitben leledzik ez ügyben.
Tudom, hogyan fest a regényírás folyamata. Pontosabban szólva: tudom, hogy én hogyan szoktam nekilátni. Vázlatírás, jegyzetelés, mindent elborító kis cetlik, miegymás. Csakhogy az Osmosis esetében nem szokványos regényről beszélünk, hiszen nem véletlenül az a mottója, miszerint: „a soha véget nem érő történet”.
Egy hagyományos regénynél a szerző alaposan megtervezi a három nagy egységet, úgymint bevezetés, tárgyalás, befejezés. Na de a fenti okok miatt az Osmosis esetében erre semmi esély sincs.
Úgy fogalmaznék, hogy bizonyos mérföldkövek teljesen világosak előttem, tisztában vagyok azzal, hogy a történetnek el kell majd jutnia az 1-es, 2-es, 3-as stb. mérföldkőhöz, de hogy a kettő közötti távolság leküzdése milyen fordulatokkal megy majd végbe, azt a legritkábban látom előre.
Ha még kisebb egységekre, mondjuk kötetekre bontjuk a cselekményt (60 fejezet/kötet), akkor szintén elmondhatom, hogy nagyjából látom, mi lesz az eleje, és mi lesz a vége, azaz hova kell eljutnia a sztorinak az aktuális kötet végére, de hogy a kettő között mi fog történni, azt néha egészen szürreális dolgok befolyásolják. Mondok is erre egy példát.
Nagyban írtam azt a részt, amikor Baskír tiszta erőből rohan északra, hogy kiemelje a tóból a Golubot. A háttérben szólt valami lágy zene a Youtube-on, mert alkalomadtán jót tesz nekem, ha ilyesmi hoz ihletet, vagy tart hangulatban. Csakhogy a kedvenc számom befejeződött, és rázendített valami olyan idegesítő zenemuzsika, amelyet egyetlen sejtem sem kívánt, mert úgy éreztem, regényírás háttérzenéje helyett sokkal inkább alkalmas öncsonkítás vagy valami hasonló tevékenység aláfestéséhez.
Át is váltottam sebesen a böngészőablakot, hogy véget vessek a ricsajnak, mielőtt minden gondolat kiszáll a fejemből, de ilyesmi nem történt, sőt! Amikor megpillantottam a monitoron a videóklipben vonyító, de kétségtelenül figyelemfelkeltő külsejű vörös démont, akkor szinte másodpercek alatt megszületett bennem az elhatározás: egy ilyen csaj kell az Osmosisba is!
Olyannyira megtetszett nekem ez az idea, hogy a következő percben már a neve is megvolt a szereplőnek. Nem kerítettem ugyanis túl nagy feneket a dolognak. Beírtam a Google fordító magyar rubrikájába a „vörös” szót, és elkezdtem ötletszerűen váltogatni a nyelvek között. A litvánnál ezt dobta ki: raudona.
Kész! Raudona vagy, oszt csókolom!
És aztán visszatértem a szövegszerkesztőmhöz, azon töprengve, hogyan és miként léptessem be Raudonát a történetbe… Hol is tartok most?… Baskír szalad az erdőben, mint állat… Hát akkor mi lenne, ha összefutna a vörös csajjal?… De szó szerint!
Nem túlzok tehát, amikor azt írom, hogy a következő bekezdésben már névvel, külalakkal, mindennel együtt megjelent az a szereplő, akinek a „létezéséről” percekkel korábban még csak sejtelmem sem volt.
Mindez persze korántsem jelenti azt, hogy ad-hoc módon írnám ezt a történetet, a fenti leírás csupán arra a szélsőséges és ritka esetre példa, amikor egy teljesen véletlen(?) történés vagy sugallat hoz új irányokat a sztoriba.
Innentől aztán természetesen újratervezés indul, mert a következő fejezeteket muszáj a friss fejleményeknek megfelelően átvariálni, kibővíteni.
Ha a fentiekre azt írtam: szélsőséges, akkor igazán nem tudom, milyen jelzőt alkalmazhatnék a következő jelenségre. Talán azt, hogy szürreális? Mert van ám úgy is – igaz, túlságosan ritkán -, hogy azt érzem, valaki „helyettem” írja a sztorit. Ilyenkor csak leülök a monitor elé, nézek rá tanácstalanul és bánatosan, visszaolvasgatok, hátha attól megvilágosodnék, hogyan is kellene továbbhaladni egy újabb fejezettel. És ekkor mintha valaki elkezdene diktálni a fejemben, úgy jönnek a sorok az ujjaim alá, hogy alig bírok klimpírozni a billentyűzeten!
Természetesen a fentiek a ritkább esetek, és az Osmosis írása igen nagy százalékban sziszifuszi munka, néha egyenesen gyötrelmes rutin, de ordas nagyot hazudnék, ha azt állítanám, hogy a kukoricakapálással vagy az uránbányászattal egyenértékű az élvezhetősége.