Május 5., 10 óra 40 perc
Lenke néni éppen egyedül tartózkodott a nappaliban, amikor érdeklődve tapasztalta, hogy bekapcsol a plazmatévé, és egy bemondó külsejű alak tűnik fel a képernyőjén. Rápillantott a faliórára, eltöprengett egy picit, aztán boldogan felkiáltott:
– Jöjjön gyorsan mindenki! Kezdődik a Rosalinda!
A monitoron természetesen Sugár Zoltán tűnt fel, akinek több fontos bejelentenivalója is akadt. (Persze egyik sem arról szólt, miszerint tervbe vette, hogy átoperáltatja magát, és a jövőben majd Sugár Rosalinda néven fog részt venni a társadalom életében.) Az első hír mindenki számára nagy örömet okozott. Az igazgató tájékoztatta a Nyaraló lakóit, hogy mostantól az Éh-Coop üzletlánc fog az ellátásukról gondoskodni, a fabatkás rendszernek tehát egyszer s mindenkorra vége. Utána pedig közhírré tette, hogy ma van Taksony negyvenedik születésnapja, s ebből az alkalomból a Sugár TV az Éh-Coop üzletlánc támogatásával nagy meglepetést készít elő az ünnepelt számára. A meglepetésről részben föllebbentette a fátylat, amikor bejelentette, hogy Taksonynak a nézők jóvoltából este vendége fog érkezni, és ismertette a szavazás aktuális állását: Muzsik Alajos 48%, Sylvia Pettington 52%.
Sugár úr bejelentkezése után a hajléktalanról nehezen lehetett megállapítani, hogy melyik hírnek örül jobban, legalábbis az artikulátlan üdvrivalgással egybekötött ugrándozása nem szolgált ilyen értelmű információval a lakótársai számára.
– Akkor mostantól megint mindennap be fogsz rúgni? – érdeklődött Emőke, amikor az ünnepelt némileg lecsillapodott. – Naaa, Takcsikaaa! – fogta hízelgőre a dolgot. – Már egy hete nem ittál, és olyan boldog volt mindenki!
– No, akkor éppen itt az ideje, hogy most én legyek boldog egy hétig! – rikoltotta a hajléktalan, miközben azért fohászkodott magában, hogy estig ne módosuljanak a szavazás arányai. Semmi kifogása nem volt ugyan a lakodalmas zenész személyét illetően, de úgy vélte, tud ő zenés kíséret nélkül is ünnepelni. Az ilyesmihez nem Muzsik Alajosra, hanem mondjuk Körte Vilmosra vagy Jim Beamre van inkább szükség. Az ünneplést követő éjszakáról pedig az volt a meglátása, hogy azt összehasonlíthatatlanul szórakoztatóbban tudná eltölteni egy pornódívával, mint egy muzsikussal.
Türelmetlenségét és izgatottságát lehűtendő, kártyacsatát kezdeményezett a jól bevált asztaltársasággal. Bár a fabatkák már érvényüket vesztették, az illúzió kedvéért mégiscsak kipakolták őket az asztalra, ahonnan délutánra majdnem kivétel nélkül a hajléktalan zsebébe vándoroltak a bankók.
– Na, ez az én formám! Miért nem tudott ez mondjuk tegnapelőtt összejönni? – dünnyögte Taksony morózus hangon.
Este aztán még inkább elkedvetlenedett, amikor pontban hatkor mégis Muzsik Alajos vonult be a Nyaralóba, és üzembe helyezte a szintetizátorát a nappali sarkában. Persze igyekezett eltitkolni csalódottságát, mosolyogva fogott kezet a zenésszel, aki elsőként köszöntötte fel őt születésnapja alkalmából. A gratulációhoz a lakótársak is csatlakoztak, majd hozzáláttak, hogy a falhoz tolják az ülőgarnitúrát, hogy legyen hely a tánchoz. Ennek befejeztével Archibald körbejárt egy tálca itallal, majd felszólította az ünnepeltet, hogy mondjon pohárköszöntőt.
Taksony a helyiség közepére állt, kihúzta a mutatóujját az orrlyukából, és hozzáfogott nagyformátumú ünnepi beszédéhez:
– Kedves lakótársaim, kedves vendégművész úr! Nagyon szépen köszönöm a szíves jókívánságokat – szónokolta pátosszal telt hangon, miközben bal kezével kicibálta a farpofái közé szorult alsónadrágját. – Külön köszönöm a Sugár TV-nek, hogy megemlékezett a születésnapomról. Most pedig együnk-igyunk, mulassunk, táncoljunk! Mindenkinek jó szórakozást kívánok!
Végszóra Muzsik Alajos a billentyűk közé csapott, és rázendített a „Máma még nem ittunk semmit” kezdetű nótára. A zenésszel egyébiránt mindenki nagyon elégedett volt az este folyamán. Olyan fergeteges hangulatot csinált a Nyaralóban, hogy még Lenke néni és Demeter bácsi is úgy ropták a táncot, akárcsak hajdanán, megboldogult fiatal korukban. Odeba Mbapasit pedig egyenesen arra sarkallta, hogy mozgásművészetében megpróbálja valamiféle egyvelegét adni a ghandabuktui csűrdöngölőnek és a break dance-nek, és ezt mindaddig zavartalanul gyakorolhatta is, amíg Demeter bácsi kifogást nem emelt ellene, a belvízveszélyre hivatkozva.
Egyedül Végső Bulcsú nem tudott fölengedni, hosszú negyed órákon keresztül búslakodott a konyhapultra könyökölve.
– Maga nem iszik semmit, uram? – érdeklődött nála Archibald.
– Nem, köszönöm. Most nincs hozzá hangulatom – felelte a bánatos tekintetű fiatalember.
– Ha megenged egy privát megjegyzést, uram: nincs ez így jól. Egy ilyen kedves ünnepen senkinek sem illik szomorkodnia – fejtette ki hitvallását az inas.
– Nem az én születésnapom van – mutatott rá Bulcsú. – Különben is: utálom az egész világot, a világ is utál engem, akkor meg mire fel ünnepeljek?
– Megjegyzésének egyik szeletével kapcsolatban kénytelen vagyok az ellenvéleményemnek hangot adni, uram. Ön, bár nyilvánvalóan bizonyos ellenérzésekkel viseltet a világegyetemet és annak lakóit illetően, azonban feltételezésem szerint mégiscsak van a világon legalább egy olyan illető, aki nem viszonozza ezeket a nemtelen érzelmeket.
– Fölöslegesen próbál elcsépelt közhelyekkel lyukat beszélni a hasamba, Archibald – legyintett unottan az öngyilkosjelölt. – Én sem szeretek senkit, engem sem szeret senki, és punktum.
– Higgye el, uram, nekem sem okoz örömet, hogy folyamatosan ellent kell mondanom önnek, de kénytelen vagyok így cselekedni – folytatta az inas, szinte sajnálkozva. – Jómagam sohasem voltam híve az általánosításnak, és ezt a módszert jelen esetünkben sem tartom célravezetőnek. Az, hogy ön rosszallóan tekint az emberiség létezésének tényére, még nem ok arra, hogy csukott szemmel menjen el az üdítő kivételek mellett. Főleg akkor, amikor az a bizonyos kivétel, az emberiség egyik figyelemreméltó tagja öntől szinte karnyújtásnyi távolságra található. Az ön által kifogásolt megjegyzésem tehát semmiképp sem tartozik a közhelyek halmazába, én nagyon is konkrét illetőre gondoltam.
– Mondja, hajlandó lenne két körmönfont körmondat közt kinyögni, hogy mégis kire céloz? – tudakolta Bulcsú, némileg a türelmét vesztve.
Válaszképpen Archibald jelentőségteljes pillantást vetett a fotelben üldögélő Orgaz Nusira, de közben csupán annyit szólt:
– Ha beleegyezik, uram, én mégis kevernék magának egy koktélt. Speciális összetételű ital. Néhai gazdám, ha az önéhez hasonló búskomorság fogta el, vagy pedig súlyos dilemma előtt állt, mindig ezt rendelte tőlem. Tapasztalatai szerint ugyanis ez a különleges keverék nemcsak a hangulatát billentette helyre, de paradox módon átmeneti jelleggel a tisztánlátását is javította. Úgyhogy nem kétséges előttem, hogy amire önnek pillanatnyilag a legnagyobb szüksége van, az a koktélom. Higgye el, a lehető legjobb hatással lesz önre.
Bulcsú beleegyezőleg bólintott, leginkább azért, hogy időt nyerhessen kusza gondolatai kibogozásához… Miről beszél ez a fura mókus? Van valaki a Nyaralóban, aki kedveli őt? Netán ez az illető egy… egy lány?
Ez az eshetőség annyira mellbe vágta, hogy zavarában egy hajtásra kiitta a poharat, amit az inas helyezett elé.
– Hadd jegyezzem meg, uram, hogy a koktél kiváló ízharmóniája leginkább a kortyonként történő elfogyasztás során érzékelhető – közölte Archibald kissé rosszallóan.
– Előbb is szólhatott volna, öregfiú – nyeldekelt Bulcsú. – Keverjen gyorsan még egyet!
A következő adag italt már a megalkotójának útmutatója szerint kortyolgatta az egyre kevésbé szomorú tekintetű fiatalember. S nemcsak a koktéllal járt el így, hanem azokkal az információkkal is, amelyeket az inas szinte cseppenként adagolt a számára. De, dacára eme finom és kíméletes eljárásnak, mégsem sikerült teljesen levetkőznie kétkedését.
– Mondja csak, Archibald, mire alapozza mindazt, amit hosszú percek óta megpróbál velem elhitetni?
– Nézze, fiatalúr, az én néhai gazdám világéletében agglegény volt. Sok tekintetben példásan sportszerű életvitelt folytatott, de a hölgyeket illetően korántsem tanúsított olyan önmegtartóztató hozzáállást, mint például a szivarozás vagy a szerencsejátékok terén. Őt szolgálva módomban állt jelentős ismeretanyaggal gazdagítanom a nőkről szerzett tudásomat. Ez alapján bátran állíthatom, hogy egy szerelmes nő pillantásait a lehető legritkább esetben szoktam összetéveszteni más jellegű információt hordozó pillantásokkal.
– Szóval azt akarja az értésemre adni, hogy valamelyik leányzó belém van hullva?
– Azt kell mondjam, uram, ez a tény önt kivéve szinte mindenki számára nyilvánvaló. Egy mutatós, értelmes, jóravaló teremtés apró jelek sokaságát küldi ön felé, amelyek mind arról tanúskodnak, hogy mély rokonszenvvel viseltet az ön személye iránt.
– De ki a csuda az, az isten szerelmére?
Archibald alig győzte palástolni a csalódottságot, amely ezen kérdés nyomán támadt a lelkében:
– Nagyon kérem, uram, ne vegye el azt az illúziómat, hogy ez a koktél átmenetileg valóban fölpezsdíti az agyműködést, elősegítve ezzel a tisztánlátást! Ez esetben úgy érezném, mintha páros lábbal tipornék a megboldogult gróf Körömházy emlékén. Higgye el, minden szükséges információt a rendelkezésére bocsátottam.
Bulcsú, amint végiggondolta a dolgot, kissé elszégyellte magát. Hát persze, hogy megfejthető az illető kiléte! Hiszen a két idősebb hölgy eleve kihullik a rostán, maradnak tehát hárman. Rózsa, szegény, nyilvánvalóan nem vethet senkire szerelmes pillantásokat, Emőkét pedig a legnagyobb jóindulattal sem lehet értelmesnek nevezni…
– Csak nem Nusira gondol?
– Dialógusunk folyamán mindvégig rá bátorkodtam célozni, uram – hagyta helyben a tippet Archibald, megkönnyebbült sóhajtás kíséretében.
A következő percekben Végső Bulcsú minden korábbinál egyértelműbb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a legendás hírű koktél valóban csupán átmeneti időtartamra biztosít felpörgetett agyműködést a fogyasztója számára:
– És akkor most én mit csináljak? – nyögte tanácstalanul.
– Ha javasolhatom: amit a szíve diktál, uram.
– Az én szívem most nem diktál semmit, legfeljebb százhúszas tempót, már ami a pulzusomat illeti – csóválta a fejét elszomorodva az egyre illumináltabb öngyilkosjelölt. – Kardiológusok nem jelezték még magának, hogy a készítményének ártalmas mellékhatásai vannak?
– Nincs tudomásom ilyen jellegű panaszról, uram. Nem lehetséges, hogy a szíve esetleg egész más miatt ver hevesebben a szokásosnál?
– Lehet, hogy igaza van, öregfiú – hagyta jóvá Bulcsú, majd notóriusan visszatért frissen támadt dilemmájához: – Most akkor nekem tulajdonképpen mit kellene tennem?
– Lehetek egészen nyílt és őszinte, uram?… Nos, ha az ön helyében lennék, haladéktalanul felkérném táncolni.
– De hát most éppen Taksonnyal táncol!
– Engedje meg, uram, hogy felhívjam a figyelmét arra a tényre, miszerint Nusi kisasszony és Zöld úr nem sziámi ikrek, tehát organikus szempontból nem alkotnak elválaszthatatlan egységet. Ilyeténképpen, ha ön elszánja magát, és lekéri a hölgyet, a partnere nyilván hátravonja magát a színről.
– Úgy gondolja?
– A legkomolyabban ez a véleményem, uram.
– Tudja mit, Archibald? Löttyintsen össze még egy ilyen koktélt, aztán meglátom, mit tehetek az ügyben.
Az inas a cselekvési terv ezen pontját nem támogatta teljes mellszélességgel. Bár dagadt a keble a büszkeségtől italkeveréke sikerének láttán, jobbnak látta megelőzni azokat a mellékhatásokat, amelyek másnap bizonyára jóval súlyosabb panaszra és kritikára adtak volna okot, mint amelyet a buzgó koktélfogyasztó az imént fogalmazott meg a pulzusával kapcsolatosan. Rábeszélte hát Bulcsút, hogy fordítsák meg a sorrendet: először is lépjen a tettek mezejére, aztán pedig majd elválik, hogy szükség lesz-e újabb adag kedélyjavító egyvelegre.