Úgy érzem, az előzőekben méltatlanul keveset írtam Nyikifor bácsiról. Csak hát úgy van vele az ember, amikor efféle misztikus dolgokról kellene mesélnie, hogy nem igazán akarja kinevettetni magát, meg ugyebár senki sem szereti, ha hülyének nézik. Közben azonban rájöttem, hogy ezeken a dolgokon én ezen a honlapon már rég túl vagyok, többszörösen is, úgyhogy a világon semmiért sem kell aggódnom.
Amikor Nyikifor bácsi társaságában tartózkodtam, mindig úgy éreztem, hogy belelát a fejembe. Szerintem sokan ismerik ezt az érzést. Én is ismertem, már korábban is. Nyikifor bácsi esetében azonban ezt az érzést el kellett látni minimum egy tízszeres szorzóval.
Először rendkívül kényelmetlenül érintett a dolog. Pont olyan volt, mint például meztelenre vetkőzni egy orvosi bizottság előtt. Csak ezúttal a lelkemet és a gondolataimat éreztem meztelennek. Hát milyen dolog az, hogy ez az ember, aki engem még sosem látott, ennyire belelát a fejembe? Hogy jön ő ahhoz, hogy olyan dolgokat mondjon ki, amiket én még csak éppen kigondoltam, vagy most akartam egyáltalán kigondolni?
Aztán hamar feladtam az ellenállást. Most nem azért vagy itt, hülyegyerek, mert azt reméled, hogy ez a szent ember segít sínre tenni az életedet? És lehetőleg nem a József Attila-féle módszerrel? Na ugye. Akkor meg mi értelme lenne kamukérózni? Különben pedig fogd már fel, hogy úgyis hiába erőlködnél, akkor is belelátna a fejedbe, nem igaz? De. Hát akkor…?
Amikor felhagytam az ellenkezéssel, különös nyugalom szállt meg. Teljesen átadtam magam az érzésnek. Egyszer csak végérvényesen beszippantott az a különös attitűd, hogy ez előtt az ember előtt nem kell semmiféle szerepet eljátszanom, nem kell hazudnom, képmutatóskodnom, nem kell tojáshéjakon lépdelve vigyáznom, egyensúlyoznom, félnem és szoronganom, egyszerűen az lehetek, aki vagyok. Nagyon-nagyon szokatlan, sőt fantasztikus és egyúttal bizarr érzés volt, hogy itt, egy kárpátaljai kis viskóban elmondhatom magamról, hogy teljes mértékben önmagam lehetek, levetkőzve minden civilizációs mázat, minden ostoba szerepjátékot, ami az emberre a harminc-akárhány éve tartó szocializációja során óhatatlanul rátapad.
Nyikifor bácsi kérdéseire legtöbbször egy egyszerű igennel vagy nemmel kellett felelni. Nem azért, mert a kisöreg ezt követelte meg. Nem követelt ő meg az égegyadta világon semmit az embertől. De annyira egyszerű volt minden abban a kárpátaljai viskóban! Soha nem kellett ötölni-hatolni, azon az ajtón nem jöhettek be az egyrészt-másrésztek, a voltaképpenek vagy a „ha úgy vesszük”-ök. Igen vagy nem. Oszt csókolom.
Néha volt valami kimondottan félelmetes és lenyűgöző abban, amit az aurájában tartózkodva érezni lehetett. Ellenkezett mindazzal, amit a természettudományok világából az addigi tanulmányaim során elsajátítottam. Viszont egészen varázslatosan beleillett mindabba, amit addigi olvasmányaim során a „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes” címke alatt iktattam.
Telt-múlt az idő, aztán egyszer csak egész más irányt vett az életem. Leszálltam a „nagyótóról”, örökre. Nem sokkal később pedig csatlakoztam egy mozgalomhoz. Sok új barátom lett, egész más feladatokat kaptam, mint korábban. De azért időről időre eszembe jutott Nyikifor bácsi. Főleg a jelentős útelágazódásoknál. Vajon mit kérdezne most a kisöreg tőlem, amire csak igennel vagy nemmel felelhetnék…?
Az ember sosem tudhatja, hogy egy barátjával, ismerősével melyik találkozás lesz az utolsó. Amikor úgy döntöttem, hogy többé semmi pénzért nem vagyok hajlandó az ukrán sztyeppe felé elindulni olyan gépjárművel, amelyiknek egy méternél magasabban van a vezetőülése, akkor eszembe sem jutott, hogy Nyikifor bácsit nem keresem fel soha többé. Miért ne tehetném? Kárpátalja messze nem egyenlő az ukrán sztyeppével. Már hogyne járnék arra ezután?
Jó néhány évvel ezelőtt, egy verőfényes, késő tavaszi napon Debrecen belvárosában bóklásztam. Nézelődtem, vásárolgattam, aztán készültem haza. Útba ejtettem egy hentesüzletet, úgy gondoltam, bevásárolok hétvégére. Aztán furcsa sugallat szállt meg. Benyitottam ugyan a henteshez, de már nem magamnak vásároltam. Kértem jóféle füstölt szalonnát, meg kolozsvárit is, aztán szép sertéslapockát, meg egy füstölt csülköt. Kicsit odébb vettem zöldségeket is, valamint felpakoltam egy tálca sört, és elindultam az óvárosba, a barátaimhoz.
Akikről mesélni fogok, alanyi jogon a barátaim, hiába házaspár. Úgy értem, már akkor is a barátaim voltak, külön-külön, mielőtt bárki is tudhatta volna – beleértve őket is – hogy egyszer majd ők egy család lesznek. De miután összekötötték a sorsukat, természetesen ugyanúgy imádtam őket, mint korábban. vagy ha lehet, még jobban.
Megálltam a kapujuk előtt, becsengettem. Amikor kaput nyitottak, felnyaláboltam a szatyraimat, behaladtam a kis kertjükbe, és közöltem, hogy most főzni fogok nekik egy jóféle pörköltet.
Furcsán néztek rám. De nem ellenkeztek. Sőt. Akkoriban már jelentősen szerették a főztömet. Tapasztalatból. Viszont értetlenkedtek. Jó darabig.
Bevackoltam magam a kis kerti asztalukhoz, elkezdtem pucolni a hagymát, utána feldarabolni a húst, a szalonnát, a füstölt csülköt. Persze a lány is segített. A fiú meg közben tüzet rakott. És előkészítette a bográcsot.
A lány megkérdezte:
– Most mi van veled, Szabi? Történt valami?
– Mire gondolsz, lyányom?
– Hát hogy idejöttél főzni nekünk.
– És?
– Meg bevásároltál előtte, ilyesmik… Van valami, amiről nem tudunk?
– Szerintem semmi.
– Csak olyan… furcsa.
– Mi benne a furcsa?
– Nem is tudom…
– Na idefigyelj, lyányom! Nem lehet mindig csak kapni. Adni is kell.
– Most ezt hogy érted?
– Amikor bajban voltam, nem a te férjed segített nekem?
– De.
– Amikor átvertek a legkülönbözőbb nők, akkor nem te voltál az, aki meghallgatott, vigasztalt és lelket öntött belém?
– De.
– Amikor bármi gondom akadt az elmúlt években, akkor nem ti voltatok azok, akikre bármikor számíthattam, akikhez bármikor jöhettem, minden nyűgömmel-bajommal?
– De.
– Akkor elárulnád végre, mit tartasz furcsának abban, hogy most főzök nektek egy isteni pörköltet?
A májusi nap fénye átszűrődött az árnyas kis lugas falevelein, kellemesen melengette az arcomat. És egyszer csak eszembe jutott Nyikifor bácsi. Valami olyan érzés árasztott el, amihez foghatót azóta sem éltem át. Szinte éreztem, ahogy kiszáll belőlem minden aggodalom, minden szorongás, és valamennyi sejtemet elönti a végtelen béke és szeretet. A tökéletes boldogság. És valami olyan biztonságérzet, olyan felhőtlen életöröm, amilyet azóta sem éreztem soha. És az volt benne a legcsodálatosabb, hogy nem egy hussanásnyi pillanat volt, hanem egy folyamatos gazdagság-érzet, amelynek nem látszott sem az eleje, sem a vége, nem is lehetett tudni, hogy meddig fog tartani, de ennek a kérdésnek nem is volt jelentősége, mert akkor eltűnt az idő, és a földöntúli öröm egyet jelentett az örökkévalósággal.
Pár hét múlva összefutottam a főtéren Lábkulcsos Janikával. Felelevenítettük a daliás időket, amikor még együtt róttuk a sztyeppét, és sok kedves emlék mellett Nyikifor bácsira is rákérdeztem.
– Most halt meg, májusban – tájékoztatott Janika.
Nem tudom, hogy melyik napon történhetett. Honnan is tudhatnám? Lábkulcsos Janika sem mondta, hiszen ő sem tudhatta. Meg szerintem nem is érdekelte. De biztos vagyok benne, hogy azon a varázslatos májusi délutánon búcsúzott el tőlem a javasember. És amikor a mennybe szállt, még utoljára rátette a kezét a fejemre, és emlékeztetett mindarra, amit tőle tanultam. Hunyorított egyet a huncut kis gombszemeivel, ami annyit jelentett, soha ne feledd el, hogy az élet legfontosabb kérdéseire mindig csak egy egyszerű igen vagy nem a válasz. Viseld jól magad, aztán majd találkozunk valahol, ha úgy alakul. Meglátjuk.