Életem egy rövid szakaszában Kárpátalja kies és Ukrajna mérsékeltebben kies tájait jártam nagy autókkal. Kamionos kollégáim közül mindenképpen említést érdemel Öreg Király, Lábkulcsos Janika és Gilinyó. Az ő megkapó történeteik szerepelnek majd ezen az oldalon.
Amikor Ukrajna belsejébe mentünk, akkor mindig ketten voltunk, tehát váltósofőrként dolgoztunk, hogy a kocsi soha ne álljon le, mindig hasítson.
Azt a fuvart, amelyik végül majdnem eltévedésbe torkollott, az Öreg Király becenevű fószerrel abszolváltam. Meg is jelentünk Öreg Királlyal aznap este a telephelyen, és láttuk, hogy a Főnök valami nagyon lelkes, öltönyös ukrán úriemberrel tárgyal, aki minket is jól megölelgetett, meg hadovált ezen a vadkeleti nyelven, de nem értettük, hogy mit beszél, csak örültünk, hogy ő ennyire örül nekünk. Amit a kezünkbe nyomott, az tulajdonképpen egy papír alapú GPS volt. Be volt jelölgetve rajta sok minden.
Akkoriban még nem volt GPS-ünk, tizenöt évvel ezelőttről beszélek.
Én vittem el a kocsit a határig, meg aztán át a Kárpátokon, a sztyeppén meg cseréltünk Öreg Királlyal, én pedig hátrakúsztam lefeküdni. Egyszer csak arra ébredtem, hogy Öreg Király bökdös, keljek fel, mert gond van. Hámondom, mi a fennforgás? Előremászok az anyósülésbe, pislogok, forgatom a fejem, nézek hülyén, Öreg Király meg a kezembe nyomja a papírt, amit a nagyon kedves ukrán úriember adott nekünk a telephelyen.
Fogalmam sem volt, hogy hol lehetünk, de sajnos Öreg Királynak se, akitől pedig ez elvárható lett volna. Mivel éppen beértünk egy városkába, Öreg Király megállt a piactér mellett, hogy szálljunk ki, aztán kérdezősködjünk. Hol lehet az a Леракодск, ahová nekünk záros határidőn belül meg kéne érkeznünk?
A piactér tele volt matrjoska baba kinézetű vénasszonyokkal meg kucsmás ukrán parasztokkal, ezeknek a körében kezdtünk el faggatózni a nullához konvergáló nyelvtudással, hogy miféleképpen tudnánk mi kisvártatva megérkezni Леракодск-ba.
Nagyon lesajnáló pillantásokat kaptunk, meg hümmögést és huppogást, de értelmes hozzászólás nem akadt. Egyesek azt mutogatták, sokkal északabbra kéne lennünk, mint ahol vagyunk, mások szerint Леракодск az a Jakimenkói járásban van, ami ide ezer kilométer minimum, a többiek pedig szinte elkezdtek siratni minket, hogy itt fogunk éhen pusztulni.
Na, ekkor valahogy kiragadtam Öreg Király kezéből az ukrán GPS-t jelentő A4-es papírt, és amikor felfedeztem, hogy mi van, akkor orbitális röhögésre fakadtam, de oly hirtelen, hogy az egyik kucsmás paraszt rögvest hátrébb ugrott másfél métert, nehogy elkapja azt a közép-európai betegséget, amiben szenvedek.
– Király, egyem meg azt a szép, okos fejedet, tanultál te oroszul?
– Ja.
– És mégse tudsz olvasni, baszod?
– Mi van?
– Nézd már meg ezt a szart, aztán kezdd el kiolvasni, hogy mi van odaírva!
– Леракодск.
– Nem. Nincs a végén még egy ká, hiába teszed hozzá. Most próbáld még egyszer.
– Леракодс.
– Ja, bazmeg. Szép fonetikusan, cirill betűkkel. Lerakodsz. Tehát ott kell lerakodni. Az nem egy település neve, te nagyon hülye.
Magukra hagytuk a segítőkész, de teljesen használhatatlan matrjoska baba néniket meg a kucsmás parasztokat, akik nem értették, a fiatalabb sofőr miért röhögi ki vadállati módon az öreget.
Én értettem.
És aztán, esküszöm, ahogy visszaszálltunk a kocsiba, a bekapcsolva hagyott fedélzeti mjúzikcenterből éppen a következő Republic-szám csendült fel:
„Ahová megyek
senki nem jöhet, nem láthat engem!
Üzenem neked:
nem tudom, hová és miért jöttem!”