Április 25., 10 óra 38 perc
Sugár Zoltán televíziós csatornája meteorológusával, Hajmási Pállal konzultált az irodájában. Azt szerette volna megtudni tőle, meddig tarthat még ez a borús, csapadékos időjárás.
– Egyelőre nem várható jelentős változás – nyilatkozta Hajmási Pál. – A barométer esőre áll. Számításaim szerint még legalább három napig esni fog.
Az igazgató egyelőre nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy bosszankodjon a hallottak fölött. Ugyan módfelett szerette volna már Orgaz Nusit és Csecs Emőkét a medence partján sütkérezni látni, de azzal biztatta magát, hogy a játékosok között, akik az eső miatt leginkább a nappaliban tengtek-lengtek, így talán hamarabb támadnak komoly surlódások.
A meteorológus távozása után Alig Győző nyitott be az irodába:
– Tudja, ki várakozik odakinn, Főnök?
– Nem. Kicsoda?
– Egy potenciális hirdető – jelentette be diadalmasan a mindenes.
– Egy potenciális hirdető? – kérdezett vissza hitetlenkedve Sugár úr. Ez a kifejezés időtlen idők óta nem hangzott már el a Sugár TV épületében, legfeljebb elkeserítően negatív szövegkörnyezetben. Nem csoda hát, hogy az igazgató úgy fogadta a hírt, mintha azt hallotta volna a beosztottjától, miszerint egy háromszemű, zöld fejű, szürke szkafanderes űrlény vár bebocsátásra az irodája ajtajában: – Ez nem lehet igaz. Biztosan csak álmodom – hajtogatta kábultan, miközben – stílszerűen – földöntúli mosoly ömlött el az ábrázatán.
– Márpedig igaz. Egy hirdetni szándékozó feltaláló üldögél az előtérben – bizonygatta derűsen a mindenes.
Az igazgató arcáról egy szempillantás alatt leolvadt a mosoly:
– Tréfál velem, Gyufaszál? Ha feltaláló, akkor biztosan Kép Ernő hülye riportalanyainak egyike.
Alig Győző azonban úgy viselkedett, mint egy harapós kutya kötelességtudó tulajdonosa: kötötte az ebet a karóhoz:
– Higgye el, Főnök, ez a pasas nem Kép Ernőt keresi. Hirdetni akar, mégpedig kifejezetten a valóságshow keretében.
Sugár úr fölpattant az íróasztala mögül:
– Hát akkor meg mit vigyorog itt? – rivallt rá a mindenesre. – Miért nem vezeti már be? – taszigálta az ajtó felé. – Főzzön kávét, és sürgősen szóljon Szipor Kázmérnak, hogy hívatom!
A következő percben egy alacsony, kopasz emberke lépett be az irodába. Guri Györgyként mutatkozott be, majd elmesélte, hogy a faiparban tevékenykedik, és mint okleveles asztalosmester és természetgyógyász, megalkotott egy roppant hasznos eszközt, a tili-tolit, amelyet sürgősen szeretne bevezetni a piacra. Elő is vett a táskájából egy mintadarabot, amelyik Sugár urat egy minimalista kivitelezésű játékautóra emlékeztette.
– Ez nem gyerekjáték. Majdhogynem gyógyászati segédeszköz! – közölte fontoskodva a feltaláló. – Ez itt a fogantyúja, ennek a segítségével kell görgetni a fájós testrészen, általában a háton, vagy deréktájon, és rendszeres használat esetén a különlegesen kiképzett kerekek egykettőre megteszik a hatásukat – magyarázta lelkesen. – Ez az eszköz forradalmasítja a gyógymasszírozást!
– Valóban? Nos, ez igazán figyelemreméltó – próbált érdeklődő arcot vágni az igazgató. – És mik az elképzelései a reklámmal kapcsolatban, kedves Guri úr?
– Arra gondoltam, hogy a Nyaraló lakói kipróbálhatnák egymáson a tili-tolit. Ennél hatásosabb bemutatót kívánni sem lehetne. Nagyon megörültem, amikor megláttam, hogy idősebbek is szerepelnek a műsorukban. Akkor meg aztán pláne repestem a boldogságtól, amikor meghallottam, hogy Piroska asszony és Taksony is derékfájásra panaszkodnak. Félre ne értsen, kedves Sugár úr, nem a káröröm munkált bennem, hanem a segítő szándék. És ha ezt a segítő szándékot összekapcsolhatjuk egy hatásos reklámmal, akkor mindenki jól jár. Az jutott eszembe, hogy felajánlok egy tili-tolit a lakók számára, akik rendszeresen masszíroznák egymást, a közönség pedig napról-napra végigkövethetné, ahogy egyre jobban és jobban érzik magukat.
Közben megérkezett a Sugár TV reklámszakembere, és tájékozódott a tárgyalás eddigi fejleményeiről. Nem lehet mondani, hogy sokáig vesztegette volna a főnöke illetve az ügyfél idejét. Nyomban előrukkolt egy ötlettel:
– Ez a tili-toli név nem valami találó – fintorgott a fülét piszkálva. – Legyen a neve inkább Gyuri-guri, a megalkotója után.
A feltaláló tágra nyílt szemmel csodálta Szipor Kázmér zsenialitását:
– Nahát, ez valóban sokkal frappánsabb, sokkal kifejezőbb név! – áradozott mosolyogva. – Milyen kár, hogy nekem nem jutott eszembe! Nagyon köszönöm, kedves Szipor úr!
– Oh, igazán nincs mit. Ötvenezer forintban megszámítom – legyintett nagyvonalúan a gegmen.
Guri úr, ha lehet, még jobban sajnálta, hogy nem neki jutott eszébe ez az elnevezés.
– Nos, ha már itt tartunk, térjünk is rá az anyagiakra – kapott a szón Sugár úr, és tájékoztatta a feltalálót: mekkora az az összeg, amelyért cserébe hozzájárul, hogy a játékosai egymás derekán gurigassák a nagy jelentőségű találmányt. Nem mondott túl nagy összeget, mert első hirdetője korántsem keltette egy iparmágnás benyomását, ezért hát mélységes csalódással vette tudomásul, hogy Guri úr lemondóan csóválgatja a fejét:
– Sajnos nekem nincs ennyi pénzem reklámra.
– Ez nem egyszerű reklám, uram! Ez egy élő bemutatóval megtámogatott fergeteges hatású kampány! – mutatott rá Szipor Kázmér, de a feltaláló hajthatatlan maradt, és meg is nevezte ennek prózaian egyszerű és megfellebbezhetetlen okát:
– Ha ezt az összeget kifizetem maguknak, nem marad pénzem az alkalmi munkásaim bérére, akik a találmány összerakását végzik.
Úgy látszott, Sugár úrnak a megfellebbezhetetlenségről más elképzelései voltak:
– Mondja csak, mennyit fizet a munkásainak egy-egy darabért?
– Kétszáz forintot.
– És mennyit szándékozik első menetben összeszereltetni?
– Ezer darabot.
– Akkor megvan a megoldás! – csapott az asztalra az igazgató. – Maga hozzáteszi a reklámra szánt kerethez azt a kétszázezer forintot, én pedig cserébe gondoskodom róla, hogy a játékosaim összeszereljék az ezer darab Guri-gyurit.
– Nem Guri Gyuri – pontosított az érzékeny lelkű gegmen. – Így legfeljebb a feltaláló urat nevezik a bizalmasabb ismerősei. A termék neve: Gyuri-guri!
Sugár urat igazából csöppet sem érdekelte sem a termék elnevezése, sem a megalkotójának anyakönyvi adatai. Az a cél lebegett a szeme előtt, hogy az utolsó lehetséges fillért is kitapossa Guri úrból, vagy Gyuri úrból, vagy akármi légyen is a neve. Ám ez a folyamat egyelőre nem fordulhatott a célegyenesbe, mert a feltaláló nem lelkesedett maradéktalanul az igazgató ötletéért:
– De vajon alkalmasak-e erre a feladatra a játékosok? – osztotta meg kétségeit a hallgatóságával. – Tudják, ez a munka roppant egyhangú, ezért igen nagy monotonitástűrő képességet igényel. Ha ez nincs meg a munkásokban, egy idő után roppantul belefásulhatnak a tevékenységbe. Szélsőséges esetben még az is előfordulhat, hogy egymáson vezetik le az indulataikat. Én ezért semmiképpen sem tudom vállalni a felelősséget!
Guri úr nem volt tudatában, hogy ezek a mondatok a legcsodálatosabb muzsikaként visszhangoznak tárgyalópartnere fülében.
– A játékosaimat csak bízza rám – mosolygott joviálisan Sugár úr. – Magának csak azért kell felelősséget vállalnia, hogy az alkatrészek időben leszállíttassanak, és a megállapodásunk szerinti összeg haladéktalanul vándoroljon át a bankszámlánkra. Amint ez megtörtént, máris kezdetét veheti az együttműködésünk.
Az egyezség ily módon végre megköttetett, s mindkét fél teljes megelégedésére szolgált. A feltaláló leplezetlen boldogsággal lépett ki a Sugár TV épületéből, és a táskáját lóbálva, fütyörészve indult haza, mint egy vásott kamaszfiú, amikor sikerül szekunda és intő nélkül megúsznia egy tanítási napot. Az igazgató pedig mosolyogva ült vissza az íróasztala mögé, és megkérte a mindenest, hogy melegítse fel a kávéját, amit a fontos tárgyalás közepette elfelejtett meginni.
Amikor Alig Győző pár perc múlva visszatért az irodába, jól látszott rajta, hogy nem csupán a kávét sikerült felmelegítenie, hanem ő maga is meglehetősen felhevült állapotban van. Ennek okát egyetlen pillanatig sem titkolta az igazgató elől:
– Ezt nézze meg, Főnök! – nyújtotta át a Klikk magazin előző napi számát.
A bulvárlap közepén féloldalas cikk taglalta az STV-féle valóságshow két lakójának előéletét. Csupa Fülöp, az írás szerzője magabiztosan tárta a közvélemény elé, hogy Nusika azelőtt utcalányként kereste a napi betevőt, Taksony pedig egyenesen a flaszterről költözött be a Nyaralóba. Ez utóbbi tény alátámasztására egy bizonyos Kéreg Etele, Taksony sorstársa is nyilatkozott Csupa Fülöpnek, sőt, a meginterjúvolt hajléktalan fényképe is ott díszelgett a cikk illusztrációjaként.
– Nem értem… Honnan tudták meg? – csóválgatta a fejét aggodalmasan a mindenes. – Azokból a felvételekből, amikor Rózsa leleplezi a két lakótársa múltját, egyetlen másodperc sem került bele az összefoglalóba.
– No, nem kell mindjárt berezelni – nyugtatgatta Sugár úr. – Nusinak elég jelentős volt az ügyfélköre, bárki felismerhette.
– És Taksony? Neki is jelentős volt az ügyfélköre? – vetette közbe idegesen Győző.
– Lehet, hogy a Kukk-Lux-Klán technikusainak járt el a szája – tippelt az igazgató. – Majd szólok a sógoromnak, hogy fogja rövidebb pórázra az embereit.
Alig Győző továbbra sem találta megnyugtatónak a fejleményeket:
– Azt a kutyát, amelyik már elszabadult, nem lehet rövidebb pórázra fogni – jegyezte meg filozofikusan.
– Nézze inkább a dolog jó oldalát, Gyufaszál. Írt rólunk a Klikk, ez a lényeg. Tudja, mennyibe került volna egy féloldalas hirdetés ebben a magazinban?
Az igazgató még hosszasan győzködte Győzőt, alig várva, hogy végre egyedül maradjon az irodájában. Amikor ez megtörtént, elővette a mobiltelefonját, és türelmetlenül tárcsázott:
– Szervusz, Sugár Zoli vagyok. Mondd csak, meg tudnád nekem szerezni egy Csupa Fülöp nevű riporter privát számát?