Április 28., 17 óra 42 perc
A nyaralólakók immár harmadik napja foglalatoskodtak a Gyuri-gurik összeállításával, s tették mindezt abban a tudatban, hogy kórházak, gyógyfürdők és más hasonló jellegű intézetek reumás és lumbágós látogatóival szemben követnek el önzetlen jótéteményt. Ennek ellenére mostanra már csöppet sem hatotta át őket az emberbaráti buzgalom. Minden újabb munkadarabnál úgy érezték, ez az utolsó csepp a pohárban, vagy inkább az utolsó hópehely a teli hócipőben.
Az alkatrészeket egyébként Rózsa adagolta a számukra, akinek az a feladat jutott, hogy a nagy kartondobozokban vegyesen felhalmozott kerekeket, csavarokat, tengelyeket és nyeleket különválogassa. Ő volt a legelcsigázottabb valamennyiük között, tekintve, hogy neki még azt is el kellett játszania, hogy csupán akkor képes megkülönböztetni egy fakereket egy anyacsavartól, ha előzőleg alaposan megtapogatja őket. De a többiek is borzalmasan unták már a karitatív ihletésű kézimunkát, talán a két öreget kivéve, akik még a harmadik napon is kedélyesen anekdotáztak arról, hogy milyen jó is volt régen a fonóban, meg hogy milyen szép szokás a májusfa-állítás.
A többiek nem merték vállalni, hogy elsőként nyilvánítsák ki ellenérzésüket eme hihetetlen tűrőképességet igénylő tevékenység iránt, mert sejtették, hogy ezzel egycsapásra elveszítenék a nézők szimpátiáját. Inkább különböző praktikákhoz folyamodtak, amivel némi változatosságot csempésztek a monoton szöszmötölésbe. Egyesek dudorásztak, mások nassoltak valamit, Taksony pedig ezúttal is az alkoholban látta a megoldás kulcsát. Folyamatosan vedelte a maradék sörkészletet, s közben Odebával beszélgetett a kies és napfényes Ghandabukturól.
A néger bártáncos roppantul díjazta, hogy a lakótársa részéről ilyen kielégíthetetlen érdeklődés nyilvánul meg hazája látnivalói iránt. Hálája jeléül biztosította Taksonyt arról, hogy ha egyszer valami úton-módon Ghandabuktuba viszi a jó sora, addig lakhat majd náluk, ameddig csak kedve tartja. A hajléktalan ezt nagyon szépen megköszönte, de röviddel ezután ijedten konstatálta, hogy ez az utópisztikus turistaút bizony súlyos veszélyeket is rejthet magában:
– Te Odeba, édes egy cimborám! Ha már itt tartunk: legyél már a segítségemre valamiben! Ugyanis nagyon nem szeretném, hogy ha véletlenül odavetődök Ghandabuktuba, és valami oknál fogva nem találok el a házatokig, akkor éhen vesszek a nyílt utcán. Na szóval, áruld már el nekem, hogy mondják azt a te nyelveden, hogy ennivaló!
– Nyamanyama – tájékoztatta a bártáncos.
– Nahát, milyen kifejező! – csodálkozott el a hajléktalan. – Na idefigyeljél, arany drága cimborám, el ne csusszanjunk véletlenül a fontosabb részletek fölött: és a szeszesitalt hogy nevezitek?
– Szlopapiya.
– Szlopapiya, szlopapiya, szlopapiya – ismételgette Taksony a becses kifejezést, aztán valószínűleg úgy értékelte, hogy a szóbeli memorizálás nem túl biztonságos, ezért ideiglenesen kivette a mutatóujját az orrlyukából, előhúzott egy papírcetlit meg egy ceruzát a zsebéből, és írásban is rögzítette az életbevágó információt:
– Szlo-pa-pi-ya… Rendben. Most már csak a fajtánkénti bontás van hátra – nyálazta meg a ceruzáját. – Sör?
– Habah – informálta Odeba.
– Na, ez legalább nem bonyolult! – derült fel a hajléktalan. – Ha-bah!… Könnyen meg fogom jegyezni a habról, hehehehe – vihogott a papírja fölé görnyedve, majd egy kissé eltöprengett: – És ha hab nélkül kérem, akkor egyszerűen csak annyit kell mondanom, hogy: Ah?… Na, ez nem lesz így jó. Még a végén valami költőnek fognak nézni – csóválgatta a fejét, de aztán napirendre tért a kérdés fölött: – Annyi baj legyen. Legfeljebb habbal kérem – nyalta meg a szája szélét, és mindjárt új távlatokban gondolkodott: – És hogy mondjátok azt, hogy két sör?
– Habah-habah – felelte a néger.
– Na hallod, ti aztán nem bonyolítjátok túl a dolgokat – kommentálta elismerően a hallottakat Taksony, és egy pillanatig módfelett elégedett arckifejezést vágott, de aztán újabb fonetikai problémát fedezett fel: – Álljon meg a menet! És ha azt mondja valaki, hogy habahabahabahabahaba, akkor miből tudjátok eldönteni, hogy a pasas eszméletlenül sok sört kér, vagy csak egyszerűen dadogós?
Az utolsó kifejezést a néger még sohasem hallotta, ezért az egész mondat értelmezhetetlenné vált számára. Mindenesetre nem volt ideje hosszadalmasan tanácstalankodni, mert Taksony saját hatáskörben elrendezte a problémát:
– Mindegy. Ha kettesével kérem a söröket, abból nem lehet baj – nyugtatta meg magát. – Már csak két szóra lennék kíváncsi, és akkor a mai nyelvleckét be is fejezhetjük. Ez a két fontos szó pedig nem más, mint a „Kérem” és a „Köszönöm”.
Odeba ennek az elvárásnak már maradéktalanul eleget tudott tenni:
– Kérem: pitipiti. Koszonom: nuyapali – közölte tagoltan.
– Na, ezzel is megvolnánk – zárta le mára a jegyzeteit Taksony.
– Bravó! Máris többet tudsz yutapa nyelven, mint magyarul – jegyezte meg Orgaz Nusi epésen, de a hajléktalan ügyet sem vetett a kommentárra, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy élesben gyakorolja a majdani, Ghandabuktuban megvalósítandó italrendelést:
– Arcsi bácsi! Habahaba pitipiti! – kiáltotta oda kedélyesen az inasnak, aki azonban el sem tudta képzelni, mit akarnak tőle, annyira belemerült a Gyuri-gurik összeállításába. Bárányné azonban, aki figyelmesen követte a fejleményeket, tájékoztatta, hogy Taksony sört szeretne inni, mégpedig mindjárt kettőt.
Archibald a figyelmesség jeleként értékelte, hogy Zöld úr rögtön két üveggel rendelt az italból, és nem akarja őt tíz perc múlva újból fárasztani. Készségesen felszolgálta hát a söröket.
– Nuyapali – vakkantotta a hajléktalan, aztán mohón meghúzta az egyik üveget.
Az inas meghökkent a hallottakon, és enyhe pír borította el az arcát:
– Elnézést uram, bizonyára az én hallásommal lehet valami probléma, mindenesetre meg mernék rá esküdni, hogy az imént mulya palinak titulált engem.
– Szó sincs róla, öregfiú! – mentegetőzött Taksony, miután letörölte a habot a szája széléről. – Csupán megköszöntem a kedvességét.
– Fölöttébb sajátságos módját alkalmazta a köszönetnyilvánításnak, nem gondolja, uram? – forszírozta tovább a dolgot a megbántódott inas. – Jómagam legalábbis úgy vélem, hogy ha valaki a „mulya pali” kitételt alkalmazza a személyemre vonatkoztatva, akkor a legutolsó dolog, ami eszembe ötölhet, hogy az illető a szolgálatkészségemet óhajtja honorálni a kétes értékű jelzővel.
Odeba, az amatőr nyelvtanár érzékelte, hogy valami hiba lehet a nuyapali kifejezés körül, ezért nyomban közbelépett, hogy mihamarabb tisztázza a helyzetet, nehogy hőn szeretett anyanyelve kellemetlen félreértésbe sodorja mindjárt az első tanítványát.
– Nem van semmi probléma, nem van semmi komplikálás. Takony mondta yutapa nyelv, koszonom. Takony most képzeli maga bele Ghandabuktuba. Kérette kettó sor, mondja: habah-habah. Koszoni szépen sor, mondja: nuyapali – magyarázta lelkesen, de mivel hadilábon állt az Ö hangokkal, egyelőre nem sikerült átütő sikert elérnie Archibald meggyőzése terén. Szerencsére, képletesen felsorakozott mögötte a társaság több tagja is, akik végigkövették a yutapa nyelvlecke különböző stációit, így aztán az inas megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy nem érte semmiféle támadás a személyét.