Meg a jó düsseldorfi nénikétek csipája!
Anyukám tizenkilenc éves volt, amikor lehetősége nyílt Kelet-Németországban vendéglátást tanulni. Már jó egy hónapja kinn tartózkodott, amikor elkezdte gyötörni a honvágy. Többek között a hazai ízek is hiányoztak neki. Főleg azért, mert a hidegkonyhás részlegen teltek a napjai. Hát ott sok magyaros étekhez tutira nem férhetett hozzá.
Egyik nap valamiért át kellett mennie a szomszédos melegkonyhás részlegre, és ott örvendezve fedezte fel, hogy az aznapi menü éppen gulyás. Mohón kért is egy tányérral, de csalódnia kellett. Kapott egy adagot, ami érdekes módon valami furcsa rántással volt besűrítve, és az íze kicsit sem emlékeztetett a gulyáséra.
De ez még semmi. A kanalazgatás közben megdöbbenve fedezte föl, hogy az érdekes tápban apróra vágott savanyú uborkák boldogtalan darabjai úszkálnak. Ekkor félreérthetetlenül ülhetett ki az arcára valami, mert a német konyhások megkérdezték tőle:
– Nem finom?
Anyukám igyekezett megnyugtatni őket, hogy elsőre sikerült eltalálniuk a problémát. Nem, nem finom. „De egyébként mi ez?” – firtatta kíváncsian, mire jött a válasz:
– Ungarische’ gulasch.
Ekkor először magyarul felelt nekik Anyukám, hogy ne értsék, és a válasza majdnem szó szerint megegyezett szerény kis dolgozatom alcímével. Majd németre váltva felajánlotta a megbántott személyzetnek, hogy ha érdeklődés mutatkozik, akkor ő szívesen prezentálja, milyen is az az ungarische’ gulasch.
A fritzek rábólintottak, Anyukám meg annak rendje és módja szerint elkészített egy jó alföldi gulyást, ahogy a nagymamámtól tanulta. Először nagyon büszke volt, mert a főztjét megkóstolva a német személyzet minden tagja kis híján maga alá örvendezett a gyönyörtől. Innentől kezdve azonban érdekes fordulatot vettek az események. A vendéglátóhely az aznapi menüből áthelyezte az állandó étlapjára a gulyást, és az eseményeknek már nem lehetett gátat szabni.
Pár nap múltán Anyukámnak már akkora kondér gulyást kellett főznie, hogy öt kiló lisztből szaggatott bele galuskát. Eme munkafolyamat megkönnyítéséhez szerencsére rendelkezésre állt Udo bácsi, az agg karbantartó, aki a konyhán fellelhető legnagyobb palacsintasütőt telefurkálta likakkal, onnantól kezdve az lett a nokedliszaggató.
A hidegkonyhás részlegről egyre türelmetlenebbül telefonálgattak, hogy mikor engedik már vissza a magyar tanulót hozzájuk, de a melegkonyha főnöke egyik nap lezárta a vitát, és határozottan azt felelte: ha majd nyolc-tíz Tigris tankkal álltok az ablakunk alatt, esetleg meggondoljuk a kiadatást, de addig a magyar kislyány marad!