LÚK, aki nem Szkályvóker

Néhány évvel ezelőtt, augusztus 20-án találkoztam LÚK-kal. Ő nem egy fonetikus pacák a sztárvárszból, hanem a Leendő Új Kiadóm rövidítése. Merthogy azon a nyáron váltak ki a régi kiadómból azok az emberek, akik megunták az igazgató ámokfutását, és új kiadót alapítva vitték tovább a lángot.

Szóval, akkoriban olyasmi történt velem, ami a magamfajta írócskákkal százévente egyszer szokott megesni: felkértek egy paródiaregény megírására. (Hogy ennek mi lett a sorsa, arról majd egy másik alkalommal.) Meglehetősen fontos találkozónak néztem hát elébe, amelyre mind LÚK, mind pedig szerénységem magunkkal szándékoztunk vinni aktuális oldalbordánkat is, akit nálam akkoriban Piroskának hívtak.

Pirivel nem volt egyszerű feladat bárhova időben érkezni… de erről mindenki képet kaphat, ha elolvassa az alábbi történetet.

Nos, amikor végül eldőlt, hogy Szoboszlón fogunk találkozni a leendő új kiadómmal (a továbbiakban tehát: LÚK), Piroska azt javasolta, hogy egy füst alatt tegyünk már eleget annak a régi meghívásnak is, amely az ő szoboszlói barátai részéről áll fenn irányunkban. Jenő és Réka ugyanis régóta szeretnének engem megismerni, mint Piroska barátját és mint közepesen jelentéktelen írócskát.

Rábólintottam a dologra, és innentől kezdve egyértelmű volt, hogy a Hotel Azzurriában fog létrejönni a konferencia, amely vendéglátóipari egységet Jenő és Réka üzemelteti, úgyhogy a Piroskával való barátságukra tekintettel még jelentős árkedvezménnyel is vacsorázhatunk meg ott. Hurrá! Föl is hívtam LÚK-ot, és egyeztettem vele, hogy találka ötkor az Azzurriában.

Szóval, találka ötkor. Ismerve az én drágakedves Piroskámat, már fél háromkor rászóltam, hogy legyen kedves higiéniai és felöltözködési előkészületeit megkezdeni, mert negyed ötkor indul a zopel Szoboszlóra, aki jön – jön, aki nem – marad. Én meg végignéztem a formula únót, és hála előrelátásomnak, Rájkőnen és társai dobogón való pezsgőzésekor Piroska már elő is bújt a fürdőszobából. Ez hozzávetőleg négy órakor történt.

Eljött az én negyed órám, amely alatt borotválkozással súlyosbított rapid felkészülést bírtam produkálni, példát mutatva a páromnak, persze hasztalanul…

Negyed ötkor tehát útra keltünk a kies Hajdúszoboszló felé. Húsz perc múltán meg is érkeztünk a messze földön híres fürdővárosba. Itt azonban elkezdődtek a problémák…

Szoboszlón az elkerülő út megépítése óta nem olyan nehéz feladat átkelni, úgyhogy egy idő után rá is szóltam a páromra, hogy mivel már lassan idelátszik a Püspökladány nevű metropolisz sziluettje, tán nem lenne haszontalan, ha most már lassan elkezdene mitfárerkedni, hogy merre is haladjak tova.

– Hogy mi van? – kérdezett vissza, jelezvén, hogy egyelőre csekély mértékben bírja átlátni a fennálló probléma lényegét.

– Kedvesem – szólék higgadtan –, e pillanatban vizuálisan észleltem egy táblát a nem túl messzi távolban, amelyen Hajdúszoboszló neve áthúzva szerepel. Ezért gondoltam úgy, hogy tán most már jelezhetnéd, merre is kell lefordulnunk az Azzurria felé.

És akkor elhangzott az a bizonyos két szó, amelyek nyomán a maradék hajam is égnek állt:
– Nem tudom.

Eme csodálatos végszó után pedig valahogy így alakult a párbeszédünk:

– Hogy érted azt, hogy nem tudod?
– Hát csak úgy, hogy nem tudom.
– Könyörgöm, ne ugrass! Életem legfontosabb találkájára igyekszem, nem gondolnám, hogy most van itt az ideje a viccelődésnek.
– De hát én tényleg nem tudom!
– Hát de drága életem! Te már többször is voltál Rékáéknál, te ajánlottad ezt a helyet, akkor mégis hogy lehet az, hogy nem tudod, merre kell menni?
– Jaj, nem voltam én olyan sokszor, és akkor is elhoztak kocsival, úgyhogy tényleg, fogalmam sincs.
– Ne idegesíts már! Bekötött szemmel, összekötözve hevertél a hátsó ülésen, vagy egyenesen a csomagtartóban utaztál, hogy nem tudod?
– Nem én vezettem, és nem azt figyeltem, hogy…
– Na jól van, de a címet csak tudod legalább!?
– Azt sem tudom.

Idő: 16.40

Index jobbra, kormány elránt, satufék…

– És mindezt csak most tudod, kinyögni?
– Én azt hittem, te tudni fogod, hogy merre kell menni…
– Honnan a viharból tudnám? Arról sem volt tudomásom ez idáig, hogy létezik Szoboszlón egy Azzurria nevű műintézmény!
– Nem te mondtad, hogy annak idején itt redőnyöztetek Gabi bácsival?
– Kis szívem, az hosszú évekkel ezelőtt volt, és mindössze pár napot vett igénybe. Tán már értesültél róla, akkoriban zajlott egy kis érdekes intermezzo a magánéletemben, éppen váltam. Gabi bácsi terápiás céllal hívott magával, hogy addig se az öncsonkolással és hasonló gondolatokkal foglalkozzam, hanem…
– Jól van, hagyjuk már az ex-nejedet, inkább…
– Nem tehetek róla, mindig eszembe juttatod. Ő is akkora mitfárer volt, mint te. Szakszerűen kinyitni sem volt tehetsége egy térképet, nemhogy eligazodni rajta – jegyzem meg keserűen. – Mindenesetre elindulok, mert itt hiába álldogálunk, úgysem fog egyszer csak leparkolni mellettünk az Azzurria.

Egyes sebességi fokozat, index balra, padlógáz, visszafordulás.

– Törd már a fejedet egy kicsit, szívem! Valami támpont vagy ilyesmi nem jut az eszedbe? Különben is, azt mondtad, a főutcán van.
– Én nem mondtam, hogy a főutcán van.
– De igen. Határozottan emlékszem, azt mondtad: a főutcán van.
– Ne légy már ingerült!
– Nem vagyok ingerült!!!
– De igen, az vagy.
– Jó, akkor az vagyok. De miért vagyok az?! Mert mindig ezt csinálod! Veled képtelenség időben odaérni bárhova!
– Most miért fordultál jobbra?
– Bakker, gőzünk sincs, merre kell menni, nem mindegy, merre fordulok? Amúgy felhívnám szíves figyelmedet, hogy drága a benzin, úgyhogy nagyon szégyellném, ha többet használnánk el belőle Szoboszló belterületén, mint amennyivel Debrecenből eljutottunk idáig.
– Hát te mégy itt összevissza!
– Igen, azért, hogy hátha eszedbe jutna…

Megcsörren a telefonom. LÚK keres. Mi mást is kérdezhetne, mint azt, hogy: „Helló, Szabolcs! Merre van az az Azzurria? Most itt állunk a Délibáb Hotel előtt. Innen merre menjünk?”

Na, jótól kérded.

Ezt az égést! Hát most mi a bánatot mondjak neki? Hogy fogalmam sem volt már magáról arról a tényről sem, hogy Szoboszlón egy Délibáb Hotel nevű intézmény is üzemel?

Mindenesetre átmenetileg lerázom azzal, hogy éppen vezetek, de mindjárt visszahívom.

16.50

Piroska hirtelen erőt vesz amnéziáján:
– A fürdő környékén van valahol.
– Kösz. Nagy segítség. Oszt’ a fürdő merre van?
– Még nem voltál a szoboszlói strandon?
– De, voltam, tizenkét éves koromban, ám ez most egy tapodtat nem viszi előre az ügyünket! LÚK-ot mindjárt vissza kell hívnom, mi a fenét mondjak neki?
– Menj vissza a főútra, biztos lesz valami információs tábla, hogy merre van a fürdő.
– Az első értelmes ötlet…
– De akkor most miért balra fordulsz?
– Mert jobbra behajtani tilos, az ugyanis egy egyirányú utca, jön is ott kifelé egy turistabusz ezerrel, látod? Ha jól emlékszem, LÚK-nak az Azzurriában adtunk randevút, nem egy busz szélvédőjén.
– Ne légy már ilyen pikírt, annyira utálom…
– Én meg azt utálom, hogy veled képtelenség időben odaérni bárhová!
– Ott egy tábla! Jobbra kell menni a fürdő felé!

Elengedek egy mérsékelt hurrát.

16.53.

Boldog vagyok.

– Figyelj, kislány, ott egy pocakos fószer, lelassítok mellette, te meg kérdezd meg, merre van az Azzurria, rendicsek?

Ablak lehúz, satufék. Piros megkezdi az érdeklődést:
– Jó napot, uram! Meg tudná mondani, merre van az Azzurria?
– Kezicsókolom! Cimmerfrej nem érdekli magukat? Tudok ócsó szállást!
– Nem. Az Azzurria nevű…
– Nagyon igényes ám. Még németek is szoknak minálunk lakni. Nyugat-németek! Teccikérteni? Ócsó a szállás.

(Ember, ha én kiszállok, olyan olcsó szállásban lesz részed, amilyenről nem is álmodtál, mert úgy felrúglak ingyen, hogy elszállsz!!! Teccikérteni?)

No persze, ezt csak magamban morgom, kifelé inkább udvarias, de szerfölött határozott tónust használok:
– Elnézést, uram, minket kizárólag az Azzurria holléte érdekelne. Meg tudná mondani legalább azt, hogy melyik utcában van?

Cimmerferi sértődötten kinyögi: Mátyás király sétány. A sétarepülést megúszta.

Felhívom LÚK-ot, és elsuttogom neki, hogy a Mátyás király sétányt célozza be, mi is mindjárt ott leszünk.

16.56.

Haladjunk.

– Emlékszel erre a kereszteződésre, kedvesem? Itt már jártunk úgy negyed órája. Azóta kóválygunk itt, mint a…
– Ja, tényleg! A buszállomás! Most már nem lehetünk messze! Mondtam én, hogy a buszállomás közelében van.
– Vasútállomást mondtál az imént.
– Buszállomást mondtam.
– Tisztán emlékszem, hogy vasútállomást mondtál. Azért is fordultam balra a főútról, amikor már visszafelé tartottunk, emlékszel? A vasútállomásról ugyanis pontosan tudom, hogy hol van. Volt egy érettségi bulink a Hőforrásban, onnan gyalogoltam ki az állomásra annak idején, közvetlenül a világosi fegyverletétel után. Ennek ellenére pontosan emlékeztem, merre van a vasútállomás, te viszont…
– Nem mondhattam vasútállomást, mert eddig azt sem tudtam, hogy Szoboszlón van vasútállomás.
– Ne legyél már szőke! Ez egy világhírű fürdőváros! A reumások Mekkája! Hogyne lenne vasútállomás? Azt gondoltad, hogy itt csak lelassít a vonat, és kidobálják a turistákat, hadd legyen még több dolga a gyógyfürdő személyzetének?
– Jól van, ne idegeskedj már!
– De idegeskedek, kislány! Idegeskedek! Direkt negyed ötkor indultam el, mert nagyon jól tudod, hogy szeretek mindenhova előbb odaérni. Hogy egy kicsit kifújjam magam. Felmérjem a terepet. Összeszedjem a gondolataimat. Most éppen egy eszméletlen fontos tárgyalásra készülök a leendő kiadómmal. Értesültél már erről? Erre kiderül, hogy azt sem tudod, merre kell menni.
– Itt fordulj jobbra!
– Nem teszem. Nincs nálam annyi pénz.
– Mi vaaan?
– Kicsim, látod azt a piros-fehér csíkos, hosszú vasrudat, ami derékmagasságban áll keresztbe az úton a jobbra lévő utca bejáratától nem messze? No, és szerinted miért van ott az a vaskos, piros-fehér csíkos rúd? A nagyfarkú szoboszlói Loki-szurkolók emlékműve lenne talán? Nem, kedvesem, az ott egy sorompó, és azt hivatott jelezni, hogy ide most nem lehet behajtani. Ha mégis megpróbálnám, jönne a rendőr bácsi, és kifizettetné velem a szabálytalankodást is meg a sorompót is.
– Márpedig az Azzurria arra van.
– Örömmel hallom. Akkor most megállunk valahol, és…

Újra csörög a telefonom. Megint LÚK hív. Frappánsan megoldom:
– Kedves LÚK, most pedig bemutatom neked életem párját. –

Azzal Piros kezébe nyomom a telefont, és élvezem, ahogy dadog.
Gonosz vagyok.

17.00

Csoda. Leltem egy ingyenparkolót. Szálljunk ki! Piroska közben megmagyarázza LÚK-nak, hogy fogalmunk sincs, merre van az Azzurria, aztán visszaadja a telefonomat. Ő is gonosz. LÚK azonban nem az. Közli, hogy ők már ott vannak (mmmbahhhh), és remélik, mi is hamarosan megérkezünk (ezt az égést!), ennek elősegítése érdekében most ideadja nekem a pincért (királyság!).

A pincér illendően bemutatkozik, és gyorsan elkezdi mondani a frankót. Ez baj, mert közben én is bemutatkoztam, így aztán, miután súlyba helyeztem az arcomat, már csak ennyit hallok:
– … és azzal szemben vagyunk mi, tetszik érteni?

– Bocsánat, megtenné, hogy megismétli?

Aprócska dermedt csönd a vonal túlvégén. De aztán Gárszon erőt vesz magán, és megérdeklődi:
– Tulajdonképpen most hol tetszenek lenni?

Keresek egy támpontot, és benyögöm a nevét a kagylóba, tájékoztatásképpen hozzátéve, hogy az említett intézmény előtt egy bőgatyás úriember csattogtatja az ostorát ezerrel, az endékás menekültek túláradó örömére. Ez a közlemény Gárszonnál is orgazmus közeli állapotot eredményez:
– Az remek, uram! Akkor már nincsenek messze! – Azzal a lemez elejére helyezi a tűt, és a következő pillanatokban ezt a hihetetlen hadarványt kell hallanom fejbúbra szaladt szemöldökkel:
– Akkor most tessen megfordulni, és srégen az újságárus bódé továbbá Koktélbár között bringóhintó-kölcsönző sájzegá gútspriccen gyógyfürdő nem messze teraszponyva snell snell kihallatszik a zene fauefbé stuttgart – bajern münytyhen 1:1 iksz bizsuárus pavilonja, na azzal szemben vagyunk mi. Teccikérteni?

Bakker. Most mi a bánatot mondjak neked, te szerencsétlen? Ha azt mondom, félhülye vagy, elvtelenül túldicsérlek, ráadásul, ha mindezt megismételtetem veled – amit elsőre sem volt nagy kár kihagyni – akkor LÚK, aki bizonyára ott posztol melletted, azt fogja hinni, hogy komplett idióta vagyok.

Értem hát, jóbarát! Mindjárt ott vagyok, Gárszonkám, készítsél ki nekem fél liter konyakot, mert a végemet járom…

– Na, merre menjünk? – érdeklődik Piros.

Legszívesebben ordítanék, de nem akarok konkurálni az ostorát ezerrel csattogtató bőgatyás idénymunkással.

– A leghalványabb fogalmam sincs. Egy pincérnek álcázott szcientológus egyházfi épp az imént mosta ki az agyamat, félig német nyelven – felelem, és közben olyan elkeseredve nézem a telefonomat, mintha szegénykém bármiről is tehetne.

No de inkább nézzünk körbe! Bringóhintó-kölcsönző… Merre lehet? Mondjuk itt jön egy hintó éppen, de az endékás menekült úgy tekeri, mintha csak 1989 óta azért edzene, hogy majd azzal törhesse át a határt… Emitt egy másik. Ez is hajt, mint állat. Ezeknek agyukra ment a török forma egyes futam? Esélyem sincs lestoppolni őket, mert mire kérdeznék valamit, már Karcagon lennének, eléjük ugrani meg nincs kedvem, pedig a hangulatom momentán semmi másra nem predesztinálna…

Na, akkor nézzünk egy bizsuárus pavilont. Sirály. Van vagy hatszáz. Veszek egy bőrnyakláncot, és felkötöm rá magam…

Újságárus? Az a környéken sincs.

17.05

Na de hát, a kutyafáját neki, Magyarországon vagyunk, magyarul beszélünk, kérdezzünk már meg valami jómunkásembert, merre van az az átok Azzurria, amit – bár még sohasem láttam – máris gyűlölök. Elkezdek kérdezősködni:
– Bocsánat, meg tudják mondani, merre van az Azzurria?

Nem tudták. És a továbbiakban mintegy két tucat sajnálkozást hallgathattam meg lengyelül, románul, ukránul és németül. De az utánuk következő jóember végre magyarul szólal meg.

Csoda! Isteni csoda! Most végre megtudtam, mit érzett Julianus, amikor megtalálta az őshazát! Drága magyar testvérem! Egyem meg azt a szittya szívedet, mondjad már meg nekem a frankó rögvalóságot, hogy merre van az a drága jó magyar fogadó, amelyiknek a szép magyar neve az, hogy Azzurria! Csodaszarvas hátán lovagló testvérem az Úrban, hát tebenned bíztam elejitől fogva! Nem kell nekünk a más folyója, nem kell nekünk a mások bérce, csak az Azzurria! De az nagyon kéne! És igaz, hogy lengyel-magyar két jóbarát, de hát, a mindenségit, Hunor és Magor meg két egytestvér! Ménrót fia! Na, mesélj, egyetlen, aranyos honfitársam! Őseinket felhozád Kárpát szent bércére, most már vigyed le őket Azzurria völgyébe! Drága magyar testvérem, talajgyökerem! Kebledre borulok menten, csak mondd, mondd már az infót!

– Nem tudom, én nem idevalósi vagyok.

17.10

Na most akkor lekucorodok ide a járda szélére, és szép csendesen sírva fakadok.

Közben Piroska ezerrel hívná Rékát meg Jenőt, de mindketten ki vannak kapcsolva.

Mindegy már. Döcögősen indult karrieremnek most végképp befellegzett. Nem elég, hogy nem küldtem előzetesen anyagot a kéziratból LÚK-nak, ráadásul most elcsaltam egy olyan helyre, amit képtelen vagyok megtalálni.

17.12

Most már biztos dinamitot keres a széke alatt, de legalábbis rajzszögeket. És egyfolytában azon töpreng, vajon nem a régi kiadó szabotőrje vagyok-e.

Már a páromat sincs erőm zrikálni és molesztálni…

És akkor…

És akkor ráemelem szomorú tekintetemet az épületre, amely előtt éppen tanácstalankodom, pánikolok és végtagjaim öncsonkolásának legpraktikusabb sorrendjéről elmélkedem, és kibetűzöm a feliratot: Hotel Azzurria.