Egy márciusi szombat reggelen az Universitas kézilabdacsapata nekivágott az Ákos által szervezett kirándulásnak. A Zsuzsi vonatról leszállva – az edző kívánalmainak megfelelően – jó húsz kilométert gyalogoltak a Gúti erdőben, s csak utána táboroztak le egy takaros kis tisztáson. Ott aztán tüzet raktak a bogrács alá, s nemsokára finom pörkölt illata lengte be a környéket. Miután megebédeltek, Ákos egy pakli kártyát húzott elő a zsebéből.
– Csak nem hazárdjátékra készülsz? – kérdezte rosszallóan Barna. (Ő mint a csapat legállhatatosabb szurkolója kapott meghívást a túrára.)
– Játéknak játék, de nem hazárd – mosolygott az Almási fiú. – Inkább afféle leg-leg-leg.
Ezt hallva Barna gyanakodva pásztázta körbe a tisztást, mintha attól tartana, hogy egy óvatlan pillanatban maga Rózsa György fog előbukkanni a fák mögül.
– No, húzz egy lapot – biztatta a barátját Ákos, de amaz rosszat sejtve a háta mögé dugta a kezeit. Kristófba azonban jóval több kurázsi szorult, ő habozás nélkül kiemelt egy kártyát.
– „Életem legnagyobb csalódása” – olvasta fel a cédulán álló szöveget.
– Nos, erről a témakörről kellene mesélned – ismertette az egyetlen játékszabályt Ákos, aztán várakozással telve csüccsent le egy farönkökből ácsolt padra.
– Engem már annyi csalódás ért az életben, hogy most hirtelenjében meg nem tudnám mondani, melyik volt a legsúlyosabb – vakargatta a fejét az edző. – Inkább azt mesélem el, amelyik a legkorábbi volt.
– Úgy is jó – bólintott engedékenyen a játékmesterré avanzsált csapatpszichológus. Ekkor már a lányok is egy kupacba gyűlve várták, hogy mi fog kisülni az Ákos által kitalált mókából. Kristóf nem is szándékozott próbára tenni a türelmüket, rögvest belefogott a történetbe:
– Négyéves voltam, amikor az óvodában Mikulás-ünnepséget szerveztek. Természetesen, akárcsak a többi gyerek, én is hatalmas izgalommal vártam a nagy eseményt. Az óvó néni már hetekkel előbb figyelmeztetett minket, hogy ha nem viselkedünk rendesen, legfeljebb virgácsot kaphatunk majd a jó öreg Mikulástól. Ha viszont jók leszünk, akkor csokoládé, cukorka, meg sok más finomság lesz a jutalmunk. Emlékszem például, hogy azon a télen ettem életemben először narancsot.
– Négyévesen? – hüledezett Béres Anita. – Miért, tán allergiás voltál rá? – tudakolta értetlenül.
Kristóf elnéző mosollyal tekintett rá:
– Drága gyermekem! Ez a történet pontosan 1970-ben játszódik. Kis hazánkban javában tombolt a gulyáskommunizmus. A narancs irtó drága volt, már ha egyáltalán lehetett kapni. Különben is, mit tudtunk mi akkor az egzotikus gyümölcsökről? Ha valaki azt mondja nekünk: mangó; megkérdeztük volna: kazettás vagy szalagos? A papayáról meg azt feltételeztük volna, hogy az nyilván a mamaya férjura lehet. És a banánt sem untuk még annyira, mint most ti.
Miután elült a kuncogás, az edző így folytatta:
– Szégyellős fiúcska voltam, úgyhogy amikor engem szólított a Mikulás bácsi, szemlesütve álltam meg előtte. Ez a momentum vezetett aztán a nagy csalódáshoz, így ugyanis a tekintetem éppen a lábbelijére esett. Tudjátok, mit viselt a Mikulás a lábán?… Szandált! Na, akkor kezdett motoszkálni a fejemben a szörnyű gyanú, hogy itt valami nincs rendben. Hiszen odakinn tombol a tél, méteres a hó, és akkor ez a derék öregúr szandálban jár-kel? Onnantól kezdve már a hangja is egyre ismerősebb volt. Csakhamar rájöttem, hogy a kazánfűtő bácsi rejtőzködik a dús, fehér szakáll mögött. Mint később kiderült, a kisöregnek alaposan átázott a csizmája, amíg beért a munkahelyét képező óvodába, úgyhogy lehúzta a lábáról a magyar könnyűipar eme selejtes termékét, és a kazánházban hagyta, hogy a Mikulás-ünnepség végére megszáradjon… No, elég az hozzá, hogy amikor megkérdezte tőlem: „Megígéred, hogy jó kisfiú leszel, Kristóf?”, én a következőképpen feleltem: „Megígérem, Laci bácsi, kérem!”.