Most Vera, a csapat elsőszámú kapusa és egyben rangidős tagja járult Ákos elé, hogy húzzon egy cédulát. „A legkedvesebb tárgyam” – ez állt a lapon. A lány nagyot sóhajtott, aztán így szólt:
– Talán furcsán és ijesztően fog hangozni a számotokra, amit most mondok, de az én legkedvesebb tárgyam egy véres, összeégett ruhafoszlány. Egy darabka abból a pulóverből, amit egy olyan ember viselt, akit sohasem láttam.
– Hú, ez tényleg elég különösen, sőt, vérfagyasztóan hangzik – mondta Barna megborzongva.
– Talán jobb is, ha nem mesélem el. Nem szeretném elrontani a jó hangulatot – szabadkozott a lány.
– Meséld csak el nyugodtan – biztatta Ákos. – Ez a délután erről szól.
Vera visszaült a padra, és a múltba révedve hozzákezdett az elbeszéléshez:
– A nagypapám, akit nem ismerhettem, 1945 tavaszán hazafelé tartott a családjához Budapestre. Harminchárom éves volt ekkor. A hivatalos zsargon szerint: katonaszökevény. Emberi nyelven pedig: egy férfi, egy édesapa, akinek elege lett a háború borzalmaiból, és semmi mást nem akart, mint végre a családjával lenni, és a szerettei körében kivárni, hogy béke legyen valahára. Hozzájuk igyekezett; a mamájához, a feleségéhez és a kisgyermekéhez, akiket akkor már időtlen idők óta nem látott. Viszontagságos útja során az egyik este rokonoknál szállt meg egy kis községben, Zalabaksán. Másnap egy századnyi orosz katona lepte el a falut. Részegen tivornyáztak, raboltak, fosztogattak. Minden portán rekvirálható élelem után kutattak. Szekerekre és teherautókra rakták a feltalált szalonnát, kolbászt, tojást, de az élő állatokat sem hagyták ott a helybeli népeknek. A libákkal, kacsákkal, tyúkokkal iszonyú kegyetlenül bántak el. Fatönkre helyezték a nyakukat, aztán fejszét ragadtak, és szó szerint lefejezték őket.
– Jóságos ég! Vajon miért csinálhatták? – szörnyülködött Kovalszki Rita.
– Nyilván nem készültek apró ketrecekkel a rekvirálásra – magyarázta Kristóf. – Márpedig nyitott platójú teherautókon vagy szekereken bajos dolog élő szárnyast szállítani.
– Nagyapám rokonainak szomszédságában lakott egy bolond – folytatta Vera. – A szerencsétlen embernek természetesen fogalma sem volt róla, mi az a front, mi az a Vörös Hadsereg; kik azok a nyilasok, és kik a szovjetek. Ő a történésekből mindössze annyit fogott fel, hogy idejöttek ezek a rossz emberek, feldúlták a portáját, és el akarják hajtani a malacát. Éktelen haragra gerjedt, és dühében leszúrta az egyik oroszt. Nem sejtette, milyen súlyos következményei lesznek a tettének. És nemcsak rá, hanem az egész falura nézve… Persze azon nyomban lelőtték. A leszúrt katona azonban nem halt meg, legalábbis nem azonnal. A szanitécek kocsira rakták és elszállították. A szomszéd faluban találtak egy orvost, de az, mint kiderült, már nem tudta megmenteni a sebesült életét.
Az orosz század csakhamar visszatért Zalabaksára. Az utcának azon az oldalán, ahol a szegény bolond lakott, végigjártak minden házat, és kihajtották az embereket az otthonaikból. Mindenkit agyonlőttek, korra és nemre való tekintet nélkül. A nagyapámat is, aki aznap indult volna tovább a családjához. Aztán bevonszolták a holttesteket a házakba, és felgyújtották azokat. Egy darabig elégedetten szemlélték a látványt, majd sietve elhagyták a falut. Az utca túloldalán lakók oltották el a tüzet, és temették el a halottakat. Tőlük való ez a történet, meg az a bizonyos ruhafoszlány, ami a nagyapámból maradt. Sokáig apám őrizgette, amióta pedig már ő sincs közöttünk, azóta én őrzöm hűségesen… Hát, ez annak a véres, összeégett pulóverdarabnak a története. A nagyapám viselte, akit sohasem ismerhettem meg. Koltavári Gyulának hívták.
Vera befejezte az elbeszélést, de most a csapat egyetlen tagjának sem volt kedve újabb lapot húzni Ákos cédulái közül. Bámulták a tábortűz fel-felcsapó lángjait, és elmerültek a gondolataikban.