Ákos még hosszasan próbált kedvese lelkére beszélni, de nem tudta rávenni Évit, hogy megváltoztassa az elhatározását. Ezért hát úgy döntött, mihamarabb megszervezi azt a bizonyos erdei túrát a csapat számára. Azt remélte, hogy sikerül megnyernie egy-két lányt is az ügynek, és ha majd a tábortűz körül üldögélnek, talán közösen meg tudják győzni Évit, hogy változtasson a döntésén, és ne adja fel önként a csapatbeli posztját.
A következő délutánon az Almási szülők azt tapasztalták, hogy legidősebb fiuk letelepszik a telefon mellé a nappaliban, és valami információs vonalon a Zsuzsi vonat menetrendje felől tudakozódik.
– Ez a hívás a csapatpszichológusi megbízatásommal volt kapcsolatos – magyarázta később Ákos, és néhány mondatban felvázolta a csapat összetartásának erősítését célzó túra tervét. Nagy lelkesedéssel mesélt az egyetemi sportklub körüli feladatairól, az édesapja azonban megpróbálta lehűteni az izgatottságát:
– Ejnye, fiam! Biztos vagy benne, hogy nem vállalod túl magad? Most elsősorban a vizsgáidra kellene készülnöd, a csapattal kapcsolatos dolgokkal ráérnél azután foglalatoskodni.
– De apa! A padovai kézilabdatorna májusban lesz. Azt nem fogják nyárra halasztani a kedvemért – mutatott rá Ákos.
– Akkor sem tetszik ez nekem, nagyfiam – csóválgatta a fejét Károly. – Most kell megalapoznod az életedet, a karrieredet, ehhez pedig elsősorban tanulnod kell. Te viszont, ahogy elnézem, jelenleg minden energiádat a kézilabdára összpontosítod. És hát ez a megbízatás, valljuk meg, elveszi az idődet a tanulástól.
Ekkor Julika is közbeszólt:
– Mondd csak, kedvesem, nem ismerősek valahonnan a saját szavaid? – kérdezte hamiskás mosollyal.
Apa és fia egyaránt értetlenül néztek Julikára, aki tovább faggatta hitvesét:
– Nem sejlik fel egy emlék a távoli múltból, úgy húszegynéhány évvel ezelőttről?
Ákos még mindig nem sejtette, mire célozgat az édesanyja, Károly azonban már jól tudta, honnan kell ismerősnek lennie az iménti szavainak.
– Tudom, mire gondolsz, szívem – bólogatott mosolyogva. – Úgy látszik, ez már amolyan Almási-féle hagyomány, ami apáról fiúra száll.
– Én is megtudhatnám, miről van szó? – kíváncsiskodott Ákos.
– Tudod, fiam, édesanyád egy huszonnégy évvel ezelőtti történetre célzott az imént.
Ákos gyors fejszámolást végzett:
– Abban az évben ismerkedtetek meg.
– Úgy van – bólintott a családfő. – Jómagam másodéves egyetemista voltam, és hát mi tagadás, az én apám sem nézte jó szemmel, ha a tanulás mellett mással is foglalkoztam. Igen szigorú elveket vallott például az egyetemi tanulmányok és az udvarlás összeegyeztethetőségéről. De hát, ahogy a mondás tartja: Omnia vincit amor.
– A szerelem mindent legyőz – vigyorgott Ákos.
– Egy kora nyári délelőttön elindultam Mátraszederkényre, édesanyádhoz – folytatta a családfő. – Apám kijött a házból utánam, és kérdőre vont: Hogy képzelem ezt? Viharos gyorsasággal közeledik a vizsgaidőszak, én meg a felkészülés kellős közepén a nyakamba veszem az országot egy lány miatt?
Azt feleltem neki: édesapám, ha azon múlna a vizsgám sikere, hogy ezen az egyetlen, árva hétvégén a könyveimet bújom-e, akkor nagyon szégyellném magam. Különben is: vizsgát is lehet halasztani, félévet is lehet halasztani, de ha ezt a lányt elszalasztom, akkor boldogtalan leszek egész életemben. Azzal megszorítottam a kezét, és elbúcsúztam tőle – mesélte Almási Károly a múltba révedve. – Azt hiszem, abban a percben tudatosult apámban, hogy immár felnőttem. Röviddel előtte tán úgy képzelte: jól megdorgál, aztán kézen fogva visszavisz a házba, és leültet a tankönyveim mellé, mint valami lógáson kapott, vásott nebulót. De rá kellett ébrednie, hogy az idő bizony nem állt meg, és felnőtt férfi lett a fiából… Mindenesetre ezen emlékezetes eset után többé nem kezelt gyerekként.