A norvég megenyhülve hallgatott el, és így ismét csak némaságba burkolóztunk, amit egy perc múlva jómagam törtem meg:
– Nem ártana végigszaladnunk a délután eseményein. Például, hogy ki mit csinált, miután megérkeztünk a völgybe.
– Jól mongya, Lowkupec úr! – kapott az ötleten fellelkesülve Stramm Tockostad, és elővette az expedíció névsorát. – Nézzük csak szép sorjába, aszongya: Feye van der Uth. Kend hun vót?
– Ő velem pókerezett – szólt közbe Jack Pot.
– Sajnos igen – ismerte el nagy szomorúan a holland ornitológus. – Azt reméltem, hogy megtollasodok, ehelyett teljesen megkopasztott ez a tőkés réce… De legalább van alibim, azt nem nyerte el tőlem – tette hozzá ironikusan.
– Akkor kettő kipipálva – firkálgatott nagy műgonddal a hegyi vezető.
– Phil O’Dendron – olvasta a következő nevet, majd rosszat sejtve hozzátette: – Egy mondatba, ha leheccséges.
A köpcös botanikus ezúttal tényleg megpróbálta visszafogni magát:
– Én fenn voltam a domboldalon. Ezt többen is igazolhatják, mint például Hayós kapitány, doktor Leukoplaszt, aztán Mr. Lowkampec, a hölgyek közül pedig Purdé Babaporontyova, meg Kuksola Hessinnen…
– Majd én lefordítom, ha megengedik – vágtam közbe, mert láttam, hogy a norvég feje a vörös szín egyre sötétebb árnyalatait veszi fel, hallván ezt a sajátságos névsort –, szóval hatan voltunk fenn a hegyen, és a következő sorrendben érkeztünk oda Megsepissen hullájához: Balganaiva, doktor Ragtapasz, O’Dendron, Hayba kapitány, jómagam és végül Menjeninnen kisasszony.
– Na, így mán értek is valamit belüle – pipálgatta a neveket szorgalmasan Tockostad, aztán hirtelen megállt a toll a kezében, és felpillantott: – Mosmán csak arrul győzzenek meg, hogy mér ne lehetne ippen maguk közt a gyilkos?
– Higgye el, Stramm – szóltam nyugodtan –, Hayba kapitánnyal alaposan átvizsgáltuk a helyszínt, és többszörösen kikérdeztünk minden jelenlévőt. Mindezek után arra a következtetésre jutottunk, hogy a tetem felfedezésekor a gyilkos már javában úton lehetett vissza a táborba, a fenyők sűrűjében.
– Ez pontosan volt éppen így – erősítette meg a rendőr, és a többi négy delikvens is buzgón bólogatott.
– Na, akkor így mán jóvan. Nézzük tovább. Aszongya, a következő: Klausz Rittberger…
– Neki aztán holtbiztos az alibije – jegyezte meg rezignáltan dr. Ragtapasz. – És melléírhatja Megsepissent is. Kétségtelenül ők az elsők az ártatlanok listáján, holtversenyben.
– Jóvanna, bocsánat, elnéztem, béke poraikra – szabadkozott Stramm a listájába bújva. – Jacques Citokceau.
– Nos, amint felverték a sátrunkat, rögtön hozzákezdtem, hogy a kis spirituszfőzőnkön valami vacsorát üssek össze a magam, illetve Kutatomuki barátom számára.
– És a kis japán fószer?
– Természetesen ő is velem volt.
– Oszt végig ott vót magával?
– Egy darabig. Utána…
– Uccunosza kayiba elibe! Dzsiu-dzsicu dzsudokarate – magyarázta Kutatomuki.
– Igen, így volt. Egy idő után kiment a sátor elé – fordította a nyelvész. – Tornázott egy kissé, hogy átmozgassa a hosszú út során elgémberedett tagjait.
Hayba kapitány is bekapcsolódott a kérdezősködésbe, gondolom, leginkább maradék tekintélye védelmében:
– De ő mekkora intervallum ideig volt ő kint csinálni gimnasztika of ritmikus?
– Azt hiszem, úgy negyven, legfeljebb ötven percig tarthatott az edzése.
– De hiszen ez alatta az időnek mehette fel hegyre eszközölni cselekmény of bűn!
– Az ki van zárva. Ezt azért állíthatom ilyen biztosan, ugyanis egy-egy gyakorlatsor végén minduntalan bedugta a fejét a sátornyíláson, és…
– Miakaya? Csibezuza? Kocaragu? Barihusi? Buzadara? Tiramisu?
– …igen, szóval türelmetlenül érdeklődött, hogy mit fogunk enni, és főleg mikor. De hát a tepertővel, ugyanis azt sütöttem, csínján kell bánni, nem lehet nagy lángon sütni, és sűrűn kell forgatni, mert könnyen leragad.
– Akárcsak maga ennél a résznél… Hát hun végzett kend, könyvtár-mustár szakon? – vágott közbe türelmetlenül Tockostad. – Nem konyhaművészeti előadásra gyűltünk itten össze, Citokceau úr.
– Szóval, amikor elkészültem a tepertővel, észrevettem, hogy elfogyott a sónk, ezért elmentünk a serpákhoz, hogy tőlük vételezhessünk.
– Ketten mentek? – csodálkozott a norvég. – Hát hány mázsa sót akartak kérni? Vagy tán fel akarták szórni az utat is visszafele, hogy el ne csússzanak?
– Nézze, Möszjő Tockostad, akkor már megtörtént az első gyilkosság, meg egyébként is, kezdett már sötétedni, és… szóval, én már öreg ember vagyok. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, hogy ott volt velem a kollégám, aki kiváló művelője a keleti harcművészeteknek. Mindazonáltal ezen a ponton meg kell említenem egy gyanús körülményt: amikor visszatértünk a sátrunkba, egy serpát találtunk odabenn. Én rögtön rá is kiáltottam: „Mit sertepertélsz a tepertős serpenyőnél te serpa?! Hogy a fr*sz törje ki azt a **** *********dat!”… Először megijedt, aztán azzal védekezett, hogy a finom illatok vonzották oda. Kutatomuki barátom azonban nem értette, mit mond, ezért mérgesen rárivallt, hogy…
– Kitaka rodo lizibe tebeto lakodo! Dzsiu-dzsicu karate! – villogtatta a szemét a kis japán.
– …nos, hát igen, nem volt vele túl vendégszerető, de azt hiszem, ilyen körülmények között ezt nem lehet tőle zokon venni. És akkor még, ugye, nem is tudtunk a második gyilkosságról…
– Na jó, asziszem továbbléphetünk – vetett véget a történetnek Stramm. – Alapo San Capa… Eh, mi a rossebnek is olvasnám fel az összes nevit, mikor mán a ideérkezésünknél is nekem kelletett levenni a nyeregbül, oszt még vót pofája aszondani, hogy csak el van egy kicsit zsibbadva. Ja. Az agya! Oszt akkor mán rég háttal ült a jakon a menetiránynak!
– Szabtam rá neki ki én büntetés részére 100 rúpia – dicsekedett a rendőrünk, mintha ennek bármiféle jelentősége lett volna e percben.
– Na mindeggy. Halaggyunk. Aszongya: Zoran Gutanovics.
– Én nem mondhatok semmi különöset. Itt tébláboltam a táborban, aztán, amikor felépült végre a sátrunk, bementem, és lepihentem. Ennyi. Hiába is bizonygatnám, hogy nem is a majomtól, hanem a ma született báránytól származom, a tény az, hogy nincs alibim.
– Hát a lakótársa ki?
– Megsepissen… volt.