Számomra is furcsa dolog ez, de történelmi tény, hogy anyukám is volt kislány. És amikor kislány volt, akkor az a kiváló szerencse érte őket, hogy pont egy olyan háztömbben laktak, amely a Fekete Bárány nevezetű szórakoztatóipari létesítményt is magában foglalta.
A történet ezen pontján be kell mutatnom a családot, amelyik az én kicsi anyukámon kívül az ő három húgából, valamint egy nagymamából (aki már csak nekem meg az unokatesóimnak nagymama, akkor még csak egy egyszerű családanya volt), továbbá a szerfölött nagy termetű, Györke Bertalan nevű családfőből állt.
Nos, eme hangulatos nyári éjszakán, amikor történetünk játszódik, a legidősebb nővér, azaz anyukám meglehetősen zokon vette, hogy nem lehet aludni a Fekete Bárányból kihaladó vendégek dajdajozása miatt. A leányzó gondolt egy merészet, és teleeresztett vízzel egy kancsót, majd lesben állt a konyhaablaknál.
Szerencséjére fel is tűnt hamar egy bácsi, aki tántorgó léptekkel imbolygott ki a műintézményből, és közben harsányan tájékoztatta a környékbelieket ama térinformatikai érdekességről, miszerint utcára nyílik a kocsmaajtó. Röviddel később az önkéntes dalnok arról is hírt adott, hogy ő mához egy hétre már nem lesz itt, mert elviszi a gyorsvonat, amelyik valahol megáll. (Ha megáll.)
A gyorsvonattal ellentétben magának a bácsinak a megállása nem volt ennyire kétséges. Olyannyira, hogy ez pont az anyukámék ablaka alatt következett be. Ott ugyanis eszébe jutott ennek a kifogástalan úriembernek, hogy meg kéne könnyeztetni a gyíkot, ha már ezt a Fekete Bárány egyébként erre teljesen alkalmas mellékhelyiségében nem végezte el.
Nosza, a bácsi előgyűrte a pöszörőjét, és oldalba pisilte a vakolatot. Mindeközben harsány szívfájdalommal kornyikált egy női hölgyről, akit szeretni ugyan szeretett, de feleségül elvenni sosem merte, viszont azt a kardiológiai öndiagnózist is megosztotta a lakótelep népével, hogy az ő szíve a bánatba bele fog merülni, amikor majd a nevezett hölgynek a menyasszonyi fátyol a fejére kerül.
Ezzel ellentétben a bácsi fejére nem menyasszonyi fátyol került, hanem az a mintegy másfél liternyi víz, amit anyukám zúdított ki az emeletről. Csakhogy a kíváncsi kislány elkövetett egy hibát. Akciója után nem sokkal kikukucskált az ablakon, hogy megszemlélje a művelet eredményét. Az akkor már csöndben felfelé pislogó bácsi pedig felfedezte őt.
Anyukám gyorsan becsukta az ablakot, beszaladt a gyerekszobába, és szívdobogva bújt be a paplankája alá, az egyik kistestvére mellé. Reszketve várta, hogy vajon most mi lesz. Csakhamar hallotta is, hogy csöngetnek.
Györke Bertalan ment ajtót nyitni.
Egy szerfölött részeg, megbántott, alacsony kis ember állt a küszöbön, csapzott hajjal, átázott ingben, arcán a felháborodás minden jelét felvonultatva.
– Mi tetszik? – kérdezte a kornak megfelelő nyelvi formulával a nagyapám, mindeközben tökéletesen beterítve az egész ajtónyílást.
A csapzott bácsi, midőn lassan ráemelte a tekintetét Györke Bertalanra, úgy értékelte, sokkal jobb, ha az embert egyszerűen csak leöntik, mintha először leöntik, aztán még fel is pofozzák, így hát a következőt motyogta:
– Asziszem, hoty rossz helyre csenkettem.
Ennyiben maradtak. Hát, így tért nyugovóra a családom azon a varázslatos nyári éjszakán.
„Hadd mulatom ki magam igazán!”