Hirtelen súlyos csönd támadt, amit a parapszichológus szipogása tört meg:
– Hát, őt most sajnos nem idézhetjük meg, hogy igazolja a maga alibijét, Zoran. Nem érzem most magam elég erősnek egy asztaltáncoltatós szeánszhoz – kesergett Balganaiva.
– Na, ne is táncoltassa itten nekem az asztalt, Puja! Ippen elég, hogy ez az átkozott kempinghokedli így billeg alattam… No, ha megengedi, Gutanovics úr, a kend neve mellé teszek egy keresztet…
– Jaj, csak azt ne! – kiáltott fel az antropológus. – Úgy érezném, mintha én lennék a következő áldozat szerepére kijelölve… Tegyen oda karikát, vagy háromszöget, vagy bármi mást, csak ne keresztet!
– Rendbe, akkor karikázok… Na, nézzük a nőket. Zima Frigorjeva.
– Szó szerint ugyanazt mondhatom, mint Gutanovics. A hálótársam, Kukkole ugyan hívott, hogy másszak vele én is a hegyre, de inkább lepihentem a sátrunkban. Bár mentem volna vele, akkor most lenne alibim, de hát… eső után köpönyeg.
– Vagy inkább jött volna át hozzám egy teára – kacsintott rá hamiskásan az antropológus. – Hiszen láttam, milyen elgyötört volt, amikor megérkeztünk. De maga már azt is tolakodásnak vette, hogy letegeztem, amikor a tőlem telhető legkedvesebb hangon megkérdeztem: Mi fáj, gyere, mesélj… – ábrándozott merengő tekintettel Zoran. – Most legalább mindkettőnknek lenne alibink. De hát a maga szótárában ritka szó a romantika…
– Hiába fogalmaz ilyen ködösen, tudom, honnan fúj a szél – lombozta le Gutanovicsot a meteorológusnő. – Megmondtam: majd ha piros hó esik!
– Rendben van, megértettem – mondta Zoran lehajtott fejjel, aztán, csak úgy maga elé bámulva motyogta: – A szerelemnek múlnia kell…
– Na, én addig is teszek a maga nevihe is egy karikát – közölte Stramm Frigorjevával. – Ki a rosseb van még hátra? Ja, Csuhajlova. Na, magával oszt hamar végzek… Jaj, ne ríjon mán, nem úgy értettem! Arra mondom, hogy kend igazán szem előtt vót, mer egész idő alatt ott lábatlankodott a serpák környékin, míg a sátrakat verték. Nem győztem elhessegetni onnet.
– De hát maga mondta tegnap – szepegett a néprajzkutató –, hogy tegye a dolgát mindenki. Én csak népdalokat akartam gyűjteni tőlük.
– A legjobbkor. Na mindeggy, így legalább van alibije. És nem mellesleg az enyimet is igazolhattya… No, eddig megvónánk, de hogy lesz tovább?
– Az a véleményem, hogy nem lenne tanácsos ma éjszakára magukra hagyni a hölgyeket – jelentettem ki, nem minden hátsó szándék nélkül, de hát akkor már hatvanhat órája nem voltam nővel, és éreztem, hogy ez a kínzó hiány egyéb tulajdonságaimra is (úgymint kreativitás, reakcióidő, kellem, sárm stb.) rendkívül negatív hatással van.
– Kifejtené világosabban a ködös elképzeléseit? – állt nekem Frigorjeva rosszat sejtve.
– Hogyne. Szerintem minden nő mellé be kell osztani egy férfit hálótársnak. Csak így garantálható a biztonságuk.
A meteorológusnő nehezen talált szavakat, de végül, néhány artikulálatlan rikoltás után sikerült áthágnia nyelvi jellegű korlátait:
– Hogy merészeli egyáltalán venni magának a bátorságot, hogy ilyesmit előterjesszen?!
– És mi van akkor, ha éppen a gyilkost osztják be valamelyikünk mellé? – aggályoskodott Balganaiva. – Már megbocsásson, Zoran, de ha például magát sorsolnák ki nekem, le sem merném hunyni a szemem egész éjjel, hiszen magának nincs alibije!
– Igaza van Csecsszopova kisasszonynak! Akarom mondani, teljes mértékben egyetértek vele – szólalt fel Phil O’Dendron. – Sőt, fordítva is veszélyes lehet a dolog. Már úgy értem, hogy nő a férfira! Hiszen nem csak Mr. Gibbonovicsnak nincs alibije! Én sem lennék nyugodt, ha teszem azt Zúzmarovához tennének be, mivel hogy neki sincs! Mármint alibije. Én családos ember vagyok, kérem! – mutatott rá, majd, hogy ez a bonyolult fogalom egészen világos legyen mindenki előtt, hozzátette: – Nekem otthon feleségem van, meg gyerekeim!
– Akkor pedig csinálni kell, hogy egy nő hozzá két férfi sorsolik bele a sátrába – javasolta Hayba kapitány.
– Hát ez egyre szebb lesz! – háborgott Frigorjeva.
Feye van der Uth sem rajongott az ötletért:
– Két embernek is szűkek a sátrak, nemhogy háromnak! Szerintem maradjon az egy plusz egy felállás.
– Kérem szépen, nekem vőlegényem van – rebegte Ihajla.
– Ippeg azér! – győzködte Stramm, mélyen elhallgatva, mennyi igazságtartalmat tulajdonít a néprajzkutató bejelentésének. – Gondolom, nem repesne a fószer, ha egy hosszukás ládába csomagolva kapná vissza kendet!
Ekkor Jack Pot emelkedett szólásra:
– Hallgassanak csak ide egy percre. Bízzák rám a dolgot, egyszerű ez, mint a kupasorsolás. A sátrak kétszemélyesek, tehát minden nőhöz két férfit osztunk be, de nem egyszerre, hanem háromórás váltással. Mindenki három órán keresztül lesz felelős azért a hölgyért, aki megosztja vele a sátrát. Mindig fogjuk tudni, hogy ki hol van, tehát ha a gyilkos esetleg mégis köztünk lenne, nem mer majd újabb merényletet elkövetni, hiszen egyből lebukna. De hogy még megnyugtatóbb legyen a dolog, odakinn is lesz egy férfi, aki őrjáratot tart a sátrak között. Ezzel a megoldással szavatolható lesz mindannyiunk biztonsága, és még aludni is tudunk valamit.
A nőkön látszott, hogy újabb aggályokkal szándékoznak előállni, de Stramm Tockostad reagálása mindenkiét megelőzte:
– Mánpedig ez így lesz, és punktum! – csapott nagyot az asztalra. – Remekül kitanálta, Jack, úgyhogy gyüjjék is ide, oszt kezgyünk hozzá a sorsolásho, mer mán mindenki el van csigázva – integetett a matematikusnak, majd amikor az leült mellé a tábori asztalhoz, kijelentette: – Engem mánis beírhat Menjeninnen kisasszony mellé, oszt ennyivel is előrébb vagyunk.
– No de milyen alapon? – kérdezte némi felháborodással a hangjában Jack Pot.
– Skandináv alapon. Sőt, továbbmegyek: írja be utánam mongyuk… Citokceau urat, oszt akkó mán csak három sátor beosztásával kell bajlódni. Na, ne mereszgesse mán a szemit kend, hanem sorsoljék!
Jack azzal, hogy meresztgette a szemét, csupán sereghajtóként kulloghatott az expedíció férfinépének mezőnye után, már ami a szemrehányás kifejezésre juttatását illeti. Hirtelen olyan lett a hangulat a sátorban, mintha fél tucat ombudsman gyűlt volna össze benne: egy emberként követeltük a tiszta választásokat, a korrekt sorsolást, hiszen mindőnknek a szőke csillagász lányra fájt a foga. Az amúgy is felspannolt idegállapotban lévő van der Uth az asztalt csapkodta, doktor Ragtapasz úgy nézett ki, mint akin éppen kitörni készül a veszettség, Phil O’Dendron pedig már nem két, hanem egyenesen négy rokon értelmű tagmondatban ismételgette nézeteit.
– Apacuka fundaluka! – rikoltozta Kutatomuki is, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy ő is a kivételezésektől mentes eljárás mellett tör lándzsát.
Úgy vélem, teljesen jogos volt a felháborodásunk, hiszen Tockostad elment a legvégső határig, ami az önzőséget illeti. Nem elégedett meg azzal, hogy unfair módon saját magát íratta be Kukkole mellé, de még arról is gondoskodott, hogy egy nem túl acélos fizikumú vénember váltsa őt az ügyeletben, elzárva ezzel mindenkit a legkecsegtetőbb lehetőség elől. Diktatúrájával szemben azonban kevésnek bizonyult a férfinép haragja, így lassacskán kénytelenek voltunk fejet hajtani az akarata előtt, hacsak nem szándékoztunk reggelig üvöltözni a sátorban.