Még a legszelídebb emberek életében is előfordulnak olyan pillanatok, amikor annyira megbántják, felidegesítik, elárulják őket, hogy legszívesebben a falhoz szeretkeznének néhány porcelán tárgyat. Egyszer én is éppen egyik ilyen pillanatomat éltem, amikor megcsörrent a telefonom. A vonal túlvégén ifjúkori barátom, Börnike szerepelt, és a köszönés után nekem szegezte a kérdést:
– Mit csinálsz holnap, srác?
– Egyelőre fogalmam sincs, de az a gyanúm, másodperceken belül meg fogom tudni.
– Szóval ráérsz. Remek. Segíteni kellene lerombolni egy házat.
Azt hittem, rosszul hallok. Szét is néztem a szobában, nem lapul-e valahol a jó tündér. Hát van ilyen? Éppen csak megfordul a fejemben, milyen jó lenne most törni-zúzni, és akkor a sors nem egy teáskészletet vezérel az utamba, hanem egy egész házat???
Mint megtudtam, a Börniék telkén álló régi vályogházat a szomszédnál történt csőtörés sunyin alámosta, így a kecó egyszer csak megrogyott. Az önkormányzat pedig azonnal elrendelte az életveszélyessé vált házrész két héten belüli lebontását.
Miután pontosítottuk a feladatot, nyomban biztosítottam róla a cimborámat, hogy rám aztán számíthat. Mindössze három dolgot kértem: legyen enyém a fürdőszoba, legyen enyém a legnagyobb samu kalapács, és legyen zene.
Börni nem látta akadályát kívánságaim teljesítésének, így hát másnap reggel igen lelkesen indultunk el a művelet színhelyére. Számomra kisebbfajta időutazásnak is beillett ez a sárándi kiruccanás. Amikor például bementünk a házba, megálltam a kisszoba ajtajában, és megilletődött pillantást vetettem az első zenekari próbahelyünkre. Furcsa volt látni, hogy mindenféle szekrények, fotelek, meg más efféle haszontalanságok képezik a helyiség berendezését, nem az én gyönyörűséges dobszerkóm, meg a srácok gitárerősítői.
Rám tört a nosztalgia, és ezt mormoltam magamban:
– Az hát az az ablak, ahol Börni szerint ki kellett volna lesnem, amikor valaki becsöngetett, de én nem óhajtottam megkockáztatni, hogy a reggeltől estig tartó rákendroll miatt felbőszült helyi nyugdíjas netán homlokon csúzlizzon…
Teljesen megdöbbentem, amikor Kati néni, Börni mamája arról tájékoztatott, hogy tizenhét éve őrzi egy dobverőmet, és már nagyon szeretné visszaadni nekem, hátha még jól jöhet. Mellesleg jellemző. Egy darab dobverőmet hagytam ott, nem ám egy párat.
– Erről magamra ismerek, Kati néni – szólék vigyorogva –, otthon is nyolc darab dobverőm maradt meg a hajdani készletből, de még véletlenül sincs két egyforma köztük.
Később jó alaposan megszemléltem a helyet az udvaron, ahol annak idején mindenféle absztrakt hátterek előtt egy tekercsre való filmet kattintgattunk el, csuda hangulatos zenekari fotókat készítve magunkról, de aztán Börni addig halogatta az előhívatásukat, míg az egész tekercs tönkrement. Hej, pedig ma de szívesen megnézegetném, hogyan festettünk húszévesen egy kupacban, nyilván igen menő és öntudatos arckifejezéssel tekintve az objektívbe!
No de nem a nosztalgiázás volt a feladatom, és már égtem is a vágytól, hogy csákánynyelet ragadhassak végre. Ám ez még odébb volt.
– Először is menjünk át Elemér bácsihoz – mondta Börni.
– Jó – bólintottam, mert bár fogalmam sem volt, ki az az Elemér bácsi, és mit akarunk tőle voltaképpen, de én nem az az ember vagyok, aki nem meri a barátja kezébe helyezni a sorsát, ha az élet úgy hozza, hogy egy rejtélyes okból át kell menni egy ismeretlen illetőhöz, akinek Elemér a keresztneve, a foglalkozása pedig bácsi.
Kiderült, hogy az említett úriember az utca túloldalán lakik, megnyugodtam hát, hogy nem vesz majd túl sok időt igénybe a meglátogatása, ám miután behatoltunk a portára, türelmetlenül kellett konstatálnom, hogy Börni hiába kurjongat az udvar közepén, az ingatlan egyelőre látványosan nélkülöz mindennemű Elemér bácsit.
Végül előbújt a házból egy álmos szemű leány, akit megpillantva úgy találtam, hogy ezt a látványt nem cserélném el az Elemér bácsiéra, még akkor sem, ha utólag kiderülne eme titokzatos férfiúról, hogy sorra nyeri a megyei lábszépségversenyeket, és ő a helyi csippendélcsapat kapitánya.
A hajadonról azt az információt súgta nekem Börnike, hogy ő a házigazda lánya, de abban a percben, míg mögötte haladtunk a kert vége felé, engem csak mérsékelten érdekelt a családfája, sokkal inkább magára vonta a figyelmemet az a csodálatosan formás fene…
öööö… fenemód bájos nyakszirtje.
Nos, kisvártatva egy karám közepén találtam magam, és amíg bávatagon legeltettem a szemem Elemér bácsi lányának idomain, váratlanul legázolt egy kisebbfajta birkanyáj, melynek tagjai nem a szemüket szerették volna legeltetni, és nem Elemér bácsi lányán. Tudniillik a házigazda épp ebben a szent pillanatban tárta ki a hodály kapuját, s vezényelt reggeli tornát a csürhekondagulyának. De nemsokára megtudhattam végre, hogy ezt a derék vidékfejlesztési szakembert négy darab hosszú deszkáért kerestük fel, hogy majd azokon csúsztassuk le a cserepeket a tetőről.
A következő munkafázisról sok mesélni valóm nincs. Ötszázhetvenkilencszer felnyúlni az ereszhez cserépért, majd sorba rakni őket a kerítés tövében, nos, ez nem szórakoztató, nem vidám és nem érdekes tevékenység, de legalább monoton, unalmas és hunyorogtató, mert hát miért pont ne arról sütött volna a nap, amerről? És miért is hoztam volna magammal napszemüveget vagy bézbólsatyeszt?
Csupán az vitt egy kis színt a műveletbe, hogy Börni talált odafönn egy tojást, ami alig pár napos lehetett, mert még lötyögött a tartalma, és az én hobbi-biológus cimborám szerint a menyét vitte fel oda. Aztán talált egy sárgarigó-maradványt, amit szintén a menyét terhére rótt fel. Végül pedig talált egy vasfogót, amiről viszont már nem a menyét, hanem a nagypapája jutott eszébe, aki foglalkozását tekintve kovácsmester volt.
Amikor elfogytak végre a cserepek, direkte megkönnyebbültem, hogy végre én is felmászhatok az életveszélyes, ám egyre világosabb és szellősebb padlásra, segíteni lebontani a kéményt, illetve a tetőszerkezetet. Az életveszélyt csak fokozta, hogy alant az utcán olyan merész dekoltázzsal ellátott hajadonok kerékpároztak föl s alá, hogy egy ízben valóban Börninek kellett elkapnia a grabancomat, nehogy a törzsem is elinduljon a fejem és a hihetetlenmód megnyúlt nyakam után.
Megköszöntem neki a kedves gesztust, majd óvatosan megérdeklődtem, hogy mikor ér már ide az a négy segéderő, akikről a telefonban tett említést, merthogy egy fél házat lebontani kettőnknek tán nem fog sikerülni sötétedésig. A barátom ekkor bevallotta, hogy az említett négy fő érkezésére gyakorlatilag már nincs esély, ám megnyugtatott, hogy holnap már más lesz a helyzet, mert Huba tutira jönni fog.
Jómagam erre kifejeztem abbéli reményemet, hogy ez a Huba minimum egy Pókemberbe oltott Gólem lesz, nem pedig egy Mekk Elekkel keresztezett Hüvelyk Matyi, de Börni vonakodott kommentálni előzetes esélylatolgatásomat.
Lassan tehát véget ért az első munkanapunk. Rombolásra sok lehetőségem ekkor még nem akadt, viszont kíváncsian vártam, ki lehet az a Huba. Nos, másnap tényleg megérkezett. Amikor megpillantottam, én is azt mondtam magamban: huba… csak utána még jött egy zöngés hang és egy igekötő.
Vékony, szíjas alkat, pergamenszínű bőr, enyhén remegő kéz, és ha a tekintetét keresed, az körülbelül olyan, mintha egy elkocsonyásodott, algás pocsolya tükrében akarnád megszemlélni magadat. Tisztán látszott tehát, hogy a fent leltárba vett alkatrészek tulajdonosa elkötelezett híve a minimum harminc százalékban etilt tartalmazó italok fogyasztásának.
Mindazonáltal nem ez volt vele a legfőbb gondom, hanem az úgynevezett „beszéde”. A nap folyamán mintegy öt darab fogat sikerült megszámolnom Huba úr szájában, ám érdekes módon úgy tűnt, mintha ezek a hírmondónak megmaradt rágószervek éppúgy zavarnák a szavak megformálásában, akárcsak a saját nyelve, illetőleg a szájpadlása. Én egy végtelenül tapintatos ember vagyok, de azzal a helyzettel nem tudok mit kezdeni, amikor valaki a következő mondatot intézi hozzám:
– Nyumughjujinyimug impffrgluny öe binyiminymuny upunyi.
Most őszintén: hogy lehet erre reagálni? Vihogjak fel, mert hátha valami vicceset mondott? És mi van akkor, ha éppen arról informált, hogy a kedves mamájának a múlt héten amputálták a bal lábát térdtől felfelé? Vagy vágjak bosszankodó arcot, amikor lehet, hogy épp most osztotta meg velem abbéli örömét, miszerint a múlt héten tizenhárom találata volt a totón?
Mindenesetre egy arra alkalmas pillanatban diszkréten odasúgtam Börnikének:
– Köszönöm, hogy összehoztál egy hírességgel.
– E?
– Miért, nem ez a fószer Kenny magyar hangja a South Parkból?
Az egyik cigi- és sörszünetben, amikor az ember, kit az indiánok anno az Öt Fog elnevezéssel illettek volna, belefogott egy hosszadalmas sztoriba, nekem egész végig szent meggyőződésem volt, hogy a folyami rákászatról tart kiselőadást, de később Börni lefordította, mi volt a történet veleje:
„A kórházba vótam, osztánhát behozattam a haverrel két deci rumot, aut mikor megittam, oan veres lettem, mint a főtt rák, oszt aszittem, itten van a vég, szalattam is a doktor úrho, aki monta, hogy míg aluttam, beatták nékem a gyóccert infúzilyón, oszt az nem naon megyen össze a két deci rummal, hát e vót a baj.”
No de térjünk rá most már inkább olyan szívderítő és örömteli események taglalására, mint amilyen például egy fürdőszoba brutális szétverése samu kalapáccsal, illetőleg csákánnyal. Erre a pillanatra vártam már kerek negyvennyolc órája. Végre eljött. Börni teljesítette az ígéretét, szólt a zene. Metallica: Seek and Destroy. Megadeth: Symphony of Destruction. Aki ismeri eme opuszokat, lehet némi fogalma, mit adtam elő.
Eszembe jutott az elmúlt napok, hetek, hónapok összes sérelme, aztán összeszorítottam a fogam, és meglendítettem a szerszámot. Azt hiszem, mindent elmond a mentális állapotomról, hogy az egyik jól kivitelezett csapásom nyomán mintegy két méter hosszan egyszerre három sor csempe szakadt le egyben a falról.
Amikor végül csapzottan lihegve megpihentem, észrevettem, hogy Börnike elképedve bámul rám. Aztán így szólt:
– Bakker, már sajnálom, hogy nem hoztam kamerát. Ebből iszonyat jó klipet lehetett volna forgatni. Szerintem még a Metallica is simán megvette volna.
Nos, ezzel az élvezetes percek el is múltak, mert hát eljött az a pillanat, amikor is rögtönzött munkaértekezletet kellett tartani. Mégpediglen abban az ügyben, miszerint hogyan kéne rávenni a tetőt, hogy szálljon alá engedelmesen a talaj szintjére.
– Először is felülről kéne átszakítani a födémet – indítványozta a szomszéd bácsi.
– Asszem, átvágom láncfűrésszel a mestergerendát – töprengett hangosan Börni.
– Te tudod, srác, nekem halvány fogalmam sincs, hogy kéne csinálni – tettem hozzá konstruktívan a magamét.
– Nyumnyim gnyum imunyumi munyi gunymunyim – javasolta Mr. Öt Fog.
– Jajj, jajj, jajj! – nyilatkozta Börni mamája.
A rögtönzött munkaértekezletnek végül az lett az eredménye, hogy Börni hozta a láncfűrészt meg a létrát, és nekiállt, hogy alulról kettényiszálja a mestergerendát. Igen, jól tetszettek olvasni, alulról. Amikor rájöttem, mit tervez, a következő munkavédelmi jellegű párbeszéd folyt le köztünk:
– Eszed elment, jóember?
– Mert?
– Ázzmeg, alulról akarod átvágni?
– Ja.
– A gyerekeidre nem gondolsz?
– Nem a brémmel akarom átvágni, hanem lánccal.
– Aham. És amikor átvágtad, mi lesz?
– Mi lenne?
– Hadd ajánljak a figyelmedbe egy érdekes jelenséget, ami bolygószerte megfigyelhető, úgy hívják: gravitáció.
– Csak nem arra célzol, hogy a fejemre fog esni a mestergerenda?
– Nem. Én konkrétan az egész tetőre céloztam.
– Nyugi, majd a keresztgerendák megtartják.
– Úgy legyen, srác. Imádkozni fogok, hogy pontosan ez történjen. De ha nem tartják meg?
– Akkor majd leugrok a létráról, és menekülőre fogom.
– Varázslatos terv. Mennyi idő alatt gyorsulsz fel százra? Két tized másodperc alatt? Merthogy durván ennyi időd lesz a műveletre.
– Ne parázz már!
– Ja, már értem! Van egy titkos időkapcsolód. Elvágod a mestergerendát, elkezd rád zuhanni a tető, ám akkor te csak kattintasz egyet, a folyamat megáll, szép nyugodtan lekászálódsz a létráról, még a fűrész kábelét is feltekered komótosan, aztán újra „Katt!”, és a tető folytatja útját a talaj felé.
Azonban hiába téptem a számat, Börni hajthatatlannak bizonyult. Ő már csak ilyen csökönyös fajzat. Így hát számomra sem maradt más, mint az ima, midőn a barátom felhágott a létrára a láncfűrésszel.
Nos, ez az időkapcsolós történet félig bejött. Tudniillik, amikor Börni átvágta a mestergerendát, a tető valóban megindult a föld felé, de körülbelül tíz centi után recsegve-ropogva megtorpant. Viszont a barátom arcát sosem fogom elfelejteni, amit abban a tizedmásodpercben vágott, amíg az én előrejelzésem látszott beigazolódni. Ma már röhögök rajta, sőt, ezt közvetlenül az eset után elkezdtem, mégpedig igen intenzíven, de abban a nanoszekundumban nekem sem lehettek túl harmonikusak a vonásaim.
A bontási folyamat ezen fázisában a következő volt a helyzet: adva van egy nagyszobányi helyiség, amely elölről már nyitott, tudniillik onnan részben a megrogyás, részben a két kezünk szorgos munkája eltüntette a falat. Fent, középen húzódik egy fél mestergerenda, amelynek hátsó része már nincs kapcsolatban önnön maga másik felével, elülső részét pedig egy cölöp támasztja alá.
Nos, eme alátámasztó cölöp kiszerkesztése volt a következő feladatunk. Tudtuk, hogy ha ez sikerül, a következő pillanatban a tető aláhull a talaj szintjére, és mi ezt már nagyon kívántuk.
A műveletet az úgynevezett faltörő kos módszerével valósítottuk meg, azaz Börni és jómagam felnyaláboltunk egy jókora gerendát, és elkezdtük beütni a kitámasztó cölöp alját. (Mr. Öt Fog nem vett részt a tevékenységben, mert ő ekkor éppen szokásos egészségügyi szüneteinek egyikét tartotta, azaz rágyújtott, és Kati néni kínálása nyomán pálinkát illetőleg sört vett magához.) Körülbelül az ötödik csapásunk után indult meg a cölöp a helyiség belseje felé, és a tizedik csapásunkra adta fel hiábavaló küzdelmét, azaz bebicsaklott, szabad utat engedve ezzel a födémnek, hogy az beteljesíthesse régi vágyát, amivel a gravitáció már a csőtöréses alámosás óta izgatta a fantáziáját.
Amit most fogok leírni, sokkal hosszadalmasabb lesz annál, mint ahogy a valóságban lezajlott. Talán ha egy percig tartott az egész, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, és ismét elcsodálkozhattam, mennyire relatív az idő fogalma, és mi minden tud átfutni az ember agyán röpke pillanatok alatt.
Amikor a tető aláhullott, egy szemvillanás alatt olyan porfelhő kerekedett, mint amikor bombatalálatot kap egy homokbánya. Börni jobb felé iramodott el, én meg balra indultam, de aztán az eszembe villant, hogy ott egy fedetlen vízakna található, ezért inkább vettem még egy balos kanyart, és hátrafelé menekültem a porfelleg elől.
Sikertelenül.
A következő pillanatban már semmit sem láttam, már csak azért sem, mert kénytelen voltam becsukni a szemem, és úgy találtam, hogy levegőt sem most kell nekem venni, hanem majd akkor, ha kitisztul körülöttem a táj.
Ezenközben beleléptem egy sunyin megbúvó gödörbe, ami a menekülésem sebességét erősen lecsökkentette, és a koreográfiájának tetszetősségére is igen kedvezőtlen hatással volt. Csak az vigasztalt, hogy úgyse látja senki, mit művelek, merthogy egy teljesen összefüggő porfüggöny takar el engem az emberiség többi része elől.
De persze nemcsak engem nem láttak, én sem láttam semmit, ezért a következő pillanatban nekirongyoltam egy váratlanul ott termett házfalnak, majd lepattantam róla.
Ekkor már szerettem volna felkacagni, de mivel tudtam, hogy a nevetés során óhatatlanul ki kellene préselnem a tüdőmből a maradék levegőt, ezt egyelőre későbbre halasztottam, abban a reményben, hogy talán nemsokára olyan légnemű vegyületet szívhatok be, amely legfőképp nitrogén és oxigén keverékéből áll, és csak ezreléknyi volumenben tartalmaz port.
Közben tapogatózni kezdtem a házfalon, és megkíséreltem felállni, de valami drótszerű alkalmatosság megszúrta a tenyeremet, így hát inkább visszahúztam a mellső lábamat magam mellé, s közben azt gondoltam, nem kéne eljátszani a Csupasz pisztoly című film ódzsészimpszonos jelenetét hungarolúzer változatban, mert a végén még beletenyerelek valami forróba, rálépek egy gereblyére, és végső bónuszként belecsimpaszkodik a vádlimba a szomszéd bácsi ideges természetű kutyája.
Mindeközben a következő hangok szűrődtek át a porfelhőn:
– Egyben vagy, srác? – érdeklődött aggódva Börni.
– Jajj, jajj, jajj! – informált Kati néni.
– Gnyumi uminyum ignyuminyom!!! – tanácsolta Mr. Öt Fog.
A levegővel való takarékoskodás jegyében nem válaszoltam egyikük konstruktív felvetésére sem, hanem négykézláb megkezdtem az előnyomulást a szomszéd bácsi telkének belseje felé. Na persze, amilyen az én formám, a porfellegnek szintén ez az útvonal tetszett meg, és teljes sűrűségében követett engem. Ez onnan derült ki, hogy ekkor már kénytelen voltam levegőt venni, azaz csak megkíséreltem, de levegő helyett valami olyasmi tódult be az orromon keresztül, ami azonnali kétoldali dugulást okozott.
Ekkor zseniális ötletem támadt. Ha ez a tetves porfelhő a szomszéd bácsi telkén érzi jól magát, hát csak menjen arra, én meg visszafordulok. Így is tettem, és csodák csodájára a következő percben nem a vízakna alján találtam magam, nem tenyereltem bele egy vasvillába, nem ütköztem neki az orrommal a szomszéd bácsi kutyája hátsó felének, hanem egyszer csak kitisztult a táj, levegőt is kaptam már, a barátom pedig felsegített a földről, és megérdeklődte, jól vagyok-e.
Eme kisegítő iskolai színvonalú kérdésére egyelőre nem tudtam válaszolni, mert mintegy három percen át az volt a legfőbb tevékenységem, hogy a számból a fűbe kézbesítsek bizonyos harmadrészben port, harmadrészben agyagot és harmadrészben nyálat tartalmazó küldeményeket. De aztán végre ráemelhettem porlepte szemeimet az akkor már fojtottan vihogó cimborámra, és megkérdezhettem tőle:
Szerinted???