Negyed óra múltán kitárult előttünk a kolostor udvarának kapuja. Lekászálódtunk a nyeregből, és beözönlöttünk az épületbe, ahol kellemes meleg fogadott minket. Egy fáklyákkal gyéren megvilágított nagy teremben találtuk magunkat, amelynek falait mindenféle vallási tárgyú képzőművészeti alkotások díszítették.
Jack Potnak felkeltette az érdeklődését egy három imahengerből álló imamalom. Matematikus barátom bedobott egy ötrúpiást egy keskeny nyíláson, aztán meghúzta a falból kiálló farudat, mire a három henger pörögni kezdett. Amikor elengedte a működtetőkart, az felugrott az eredeti helyére, ezzel egy időben a három henger lefékeződött. Az elsőn egy cseresznye volt látható, a másodikon egy narancs, a harmadikon pedig egy citrom. Jack újabb ötöst dobott be, s ezúttal nagyobb szerencséje volt: mindhárom henger a cseresznyénél állt meg. Hatalmas csilingeléstől kísérve az imamalom jókora kupac pénzérmét dobott ki a hengerek alatti fémtálcára.
– Hudefura imaguriga! – ingatta a fejét Kutatomuki.
Miután Jack elpakolta a pénzt, újra csönd borult a félhomályos teremre, ezért hát igencsak összerezzentünk, amikor minden előzmény nélkül, egyszer csak valahonnan oldalról felzengett egy érces hang:
– Legyetek üdvözölve Khlumpa kolostorában!
Mint rögvest megtudhattuk, maga a főláma köszöntött minket:
– A nevem Mia Tyáng, én vagyok a kolostor vezetője, mellesleg Élő Isten.
– Hát akkor adjisten! – hajolt meg előtte Capatos, aki sajnos épp a legközelebb állt hozzá. – Én meg egy élő hidrológus vagyok – mutatkozott be, majd hozzákezdett nevei részletes ismertetéséhez, de Tockostad ingerülten félrelökte:
– Tiszteletem ekcelenciás őszencséged – nyögte szokatlanul félénken, miközben esetlen meghajlással próbálkozott. – Stramm Tockostad vónák, a expedíció vezetője…
A láma megragadta a norvég félszegen feléje nyújtott kezét, és a szívéhez emelte:
– Járjatok szerencsével kutatóutatokon, de addig is, amíg továbbindultok, élvezzétek szerény hajlékunk vendégszeretetét.
– Khmm… Milyen jól teccik beszélni angolul őkegyelmes kend őszencségednek – bókolt sután Stramm az Élő Istennek.
– Köszönöm. Tudjátok, valamikor hajdanán abban a szerencsében volt részem, hogy tanulóéveim egy részét Őfelsége országában, Oxfordban tölthettem – magyarázta Mia Tyáng. – No de hagyjuk most ezt, hiszen bizonyára elfáradtatok a hosszú úton, kedves barátaim – mondta kenetteljesen, majd a mellette álldogáló szerzetesekre mutatott: – Ez itt Mo Csing testvér, ő fog az élelmezéstekről gondoskodni, ő pedig Lo Csong testvér, aki rögvest elkészítteti a forró fürdőtöket. Ez a testvér pedig Hay Long – mutatott arra a lámára, aki elénk jött a faluba –, akihez bármilyen kéréssel bátran fordulhattok. Ő az, aki rajtam kívül valamelyest beszéli az angol nyelvet.
– És merre van az illemhely? – kérdezte hátulról egy félénk női hang.
Mia Tyáng a negyedik szerzetes vállára tette a kezét:
– Fif Ring testvér majd megmutatja.
Mindeközben arra lettem figyelmes, hogy Kutatomuki, aki számára Möszjő Citokceau végig, suttogva fordított, elképedve csóválja a fejét. Óvatosan megböktem a franciát, aki kérdő szemöldökrándításomra halkan tájékoztatott:
– Japán barátunk módfelett furcsállja ezt a szállodához illő, összkomfortos kiszolgálást.
A vallástörténész meglepett arcát a kolostor vezetője is kiszúrta magának, mert ájtatos hangú magyarázkodásba fogott:
– Talán csodálkoztok, hisz bizonyára spártai körülményekre számítottatok, de nekem az a szokásom, hogy az ilyen ritka vendégeket igyekszem a legszívélyesebb fogadtatásban részesíteni, és kényelmüket a legmesszebbmenőkig biztosítani.
– Tartsa meg, Isten, a jó szokását! – kurjantotta mögöttem Szenyor Leplez. – Merre van a drink bár?
Az Élő Isten diszkréten figyelmen kívül hagyta a kérdést. Intett, hogy kövessük, aztán elindult felfelé a lépcsőn.
Úgy alakult, hogy én mentem közvetlenül utána, meg a részeg Capatos, aki sajnos valahogy mellém furakodott:
– Most aztán tényleg az Isten háta mögött vagyunk, mi? – súgta vigyorogva, miközben a lépcsőket róttuk, majd hirtelen ötlettől vezérelve megkérdezte: – Te, Lesbie, megfogjam az Isten lábát? Hihihihi! Esne akkorát, mint az ólajtó…
– Pofa be – sziszegtem a fogaim között.
A hidrológus szemrehányón dörmögött vissza:
– Mi van, amigo? Te csak a saját vicceidnek tudsz örülni? Mást nem hagysz érvényesülni? Beképzelt egy fickó vagy, hallod-e.
Amint felértünk az első emeletre, Mia Tyáng intett, hogy álljunk meg, aztán megvárta, míg minden tudós felér a lépcső tetejére. Ekkor végigmutatott a folyosón, amelynek mindkét oldalán ajtók hosszú sorát láthattuk:
– Ezek lesznek a szobáitok, kedves barátaim. Mindegyiken ott a névtábla, ez lesz például Alapo San Capatos El Azott de Leplez hálóhelye – nyitotta ki az első ajtót.
– Megyek már! – kapta fel a hátizsákját a spanyol, aztán körbepillantva rajtunk megmagyarázta a helyzetet: – Magához szólított az Isten.
Nyomban átláttam Mia Tyáng szándékát. Egyenként engedett be minket a szobáinkba, így beazonosíthatott mindannyiunkat. Nyilván Miss Tikush már korábban leadta neki az expedíció névsorát.
Engem szólított harmadiknak, és úgy vettem észre, alaposan megnézett magának, amíg elfoglaltam a helyemet.
Körülnéztem a hozzávetőleg tíz-tizenkét négyzetméteres helyiségben: egy ágy, egy szék, valamint egy ócska kályha alkották csupán a berendezést, de a szűk sátorhoz képest valóságos lakosztálynak tűnt a hajlék. És az is szerfölött megnyugtató volt, hogy az ajtó belülről zárhatónak bizonyult. Az ablakom arra az udvarra nézett, ahol a serpák éppen összeterelgették az expedíció jakállományát.
Lepakoltam a cókmókomat a székre, és már azon voltam, hogy eldobom magam az ágyon, amikor észbe kaptam, és visszamentem a folyosóra. Kíváncsi voltam, mi lesz, ha Rittberger vagy Megsepissen neve sorra kerül. Időben érkeztem, ugyanis az Élő Isten éppen a két kolléga holléte felől tudakozódott, de Tockostad egyelőre kérdéssel válaszolt az érdeklődésére:
– Megmondaná, szencséges uram, hogy merre tanálom Miss Tikusht, a expedíció szervezőjit? Jelenteni valóm vóna néki.
– Miért, netán történt az úton valami különleges esemény?
– Történt biz a! – bökte ki a norvég. – Egy rakás! Szám szerint három gyilkosságot meg egy balesetet akarnák a kisasszony tudomására hozni, mint különleges eseményt, ahogy méltóztatva teccett mondani. Ilyenformán a veszteséglistánkon szerepel egy darab geológus, egy darab művészettörténész, egy darab serpa, plussz egy fő pincsi. Ottan vannak a hóttetemek lent, a jakok hátára kötve. Kivéve a kiskutyát, mer aztat elfődeltük a helyszinen.
Az Élő Isten megtántorodott egy pillanatra, de hamar visszanyerte lélekjelenlétét, és így szólt:
– Legyen jobb sorsuk az új testben, amit Buddha által nyernek az újjászületésben – szólt a semmibe merengve. Majd hirtelen visszazökkent a valóságba:
– Intézkedni fogok, hogy egyelőre tegyék a jégverembe őket, legalábbis addig, míg Miss Tikush ide nem ér. A kisasszony egyébként holnapután fog megérkezni, helikopterrel – közölte, aztán szerzetestársaival együtt lesietett.