A homok ízét érezte a szájában, ahogy pattanásig feszülő idegekkel feküdt a lövészgödörben. Meg sem próbált köpni, a szája kiszáradt, közben pedig patakokban folyt a veríték a homlokán. Jobbról és balról is süvítettek a lövedékek a feje mellett, mégsem lapult a földhöz, várta a parancsot, amikor majd rohamra kell indulni. Rettegett ettől a pillanattól.
Szíve szapora dobogását a dobhártyáján érezte, ám ezt nem volt könnyű megkülönböztetni a számtalan egyéb dörejtől és robbanástól, amelyek egy idő után már elviselhetetlenné váltak. Szinte egybefolytak, őrjítő kakofóniaként visszhangozva az elméjében. Pedig mennyire szeretett volna most tisztán gondolkodni! Tudta, hogy hamarosan az élete múlhat rajta, mennyire tud tiszta fejjel dönteni.
Verejtékének egy cseppje alászánkázott a homlokán, és megült a szempillája végén. Néhány pillanatig ezen a sós vízgömbön át nézte az ellenség állásait, és hirtelen úgy tűnt neki, mintha ezáltal mindent tisztábban látna. Ez a tisztánlátás a korábbinál is kínzóbb félelem örvényébe rántotta magával a lelkét. Mégsem mert pislogni, valami megmagyarázhatatlan érzés ejtette foglyul, és várta a parancsot.
Egyszerre minden addiginál elviselhetetlenebb és őrjítőbb zaj keletkezett. Harci repülők húztak át az égen, fülsiketítő robaj remegtette meg a földet és az eget, és ő hirtelen nedvességet érzett az ágyékánál. Először azt hitte, bevizelt, de aztán felfedezte, hogy cafatokra lőtték a mellette heverő bajtársát, akinek a vére patakokban csörgedezett a lövészgödör legmélyebb pontja felé.
Elgondolkodni sem volt idő mindezen, elhangzott a parancs. Rohamra indult hát a század, és ő is fölemelkedett a földről, de aztán nyomban vissza is hullott a véráztatta homokra. Csak egy pillanat volt az egész, de ebben a pillanatban egyszerre érzett minden ostoba és értelmetlen történést. Érezte, ahogy a lövedékek feltépik a nyakát és a mellkasát, érezte, ahogy a robbanás beszakítja a dobhártyáját, és azt is világosan érezte, hogy nincs tovább.
És egyszer csak csönd lett.
Megkönnyebbülten hevert a hátán, és nézte az eget, amely ebben a pillanatban olyan tisztán és ártatlanul kék volt, mintha mit sem tudna az alant zajló eseményekről.
Megszűnt minden robaj, nem süvített már semmilyen lövedék, elült a csatazaj, nem remegett már sem a föld, sem a levegő. Békés csönd honolt körös-körül, és ő csak bámulta az eget, várva, hogy talán hamarosan madárraj szeli át a végtelen kékséget. Hazagondolt, és a szíve megtelt szeretettel. Nem érzett már fájdalmat, áthatotta valami különös megnyugvás, várakozás és boldogság. A homok ízét sem érezte már a szájában. Az ég kékje betöltötte a mindenséget.
„Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy.”