Avagy hová kell dugni a rántott húst egy lagziban? Surda-dal, megasztár és nagyszínpad. Kell-e nekünk a más folyója? Fülledt talpak, dús keblek és botanika. Kommunisztikus társadalomjobbítás, humánszociológiai kísérlet és whisky. Lambada, shimmy és indiánszökdelés. Mindez egy és ugyanazon történetben.
No, az meg úgy volt, hogy életem egy szakaszában egyszer csak Manyikával éltem együtt, aki megyeszerte híres fodrász személyiség volt, abból kifolyólag, ahogyan más embereknek a hajaival bánt. Én pedig már csak tényleg egy sóhajnyira voltam attól, hogy most aztán már abszolút világhírű legyek az egész Tiszántúlon, mivel akkoriban adták ki az első könyvemet.
De ekkor elmentünk egy esküvőre Manyikával. Nem a sajátunkra hál’istennek, mert azt szerintem azóta is bánnánk mind a ketten, nagyon intenzív jelleggel, hanem egy afféle újgazdag lagziba, a Viktória étterembe, a debreceni Nagyerdő szívébe.
Ott először is felfedeztem az esküvői zenekarban azt a srácot, akinek korábban eladtam a dobszerkómat. Jól elbeszélgettünk, és örültem, hogy legalább van valaki, akit ismerek ebben a színpompás kavalkádban.
Később jött a vacsora. És bizony mondom néktek, annyira ellenállhatatlanul finom volt a rántott hús, hogy én abból kettőt-hármat titokban még bele is csúsztattam Manyika ridiküljébe, mert úgy ítéltem meg, hogy mivel holnap úgysem főz majd ez a megyeszerte világhírű hajszobrász, bizonyára jól fog jönni ez a pár falat a várható macskajajra, és direkte örültem, hogy nem a húsleves volt ennyire ellenállhatatlanul finom.
Mivel kellő mennyiségű Hubertust kínáltak a pincérek, végül ezen a menyegzőn is előadtam az akkor már szokásos esküvői projektemet, és elénekeltem a Surda-dalt. Csakhogy már nem 30 ember előtt, mint a Surda becenevű havercimborám kocsmájában, meg nem is 70 ember előtt, mint két hónappal korábban, egy hajdúszováti lagziban! Itt voltak vagy kétszázan, mert igen gazdag lakodalom volt, mindenféle szempontból. Hihetetlen jó érzés volt, hogy a hatás végül is ugyanaz volt, mint Surda harminc fős kocsmájában. Elcsöndesülés, csodálkozás, majd öngyújtózással hajladozás, végül pedig ováció. De itt még mindig nem ért véget a történet.
Miután lejöttem a színpadról, odalépett hozzám egy 50 év körüli fószer. (Én 33 voltam.) Először azt hittem, hogy egy szimpla autogramkérő (hahaha), de kiderült, hogy sokkal többet akar. Tanítsam meg énekelni, és lépjek fel vele fél óra múlva, amikor ő is szeretne valamit eldanolni a színpadon.
Azannyakrausz! – mondtam magamban, ennek már a fele se tréfa! És azért jutott eszembe pont a feles, mert éppen azzal jött oda a bácsi, egy itallal, nekem.
Mivel az örömanya a közelünkben tartózkodott, minden szót hallott a párbeszédünkből, és talán rosszat sejthetett, mert úgy értékelte, hogy a frissen megalakult kéttagú dalárdát átmenetileg el kéne távolítani a nagyteremből. Így hát kedvesen, de ellentmondást nem tűrően beterelt minket egy kisebb helyiségbe, hogy ott gyakoroljunk. Ahol a piát tárolták…
Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek.
Közben beszédbe elegyedtem az atyafival, akiről kiderült, hogy Kornélnak hívják. Egy olyan, idegenbe szakadt magyart képzeljetek el, aki már némi akcentussal beszéli a magyart. De nem sznobságból, hanem mert már csak így tud magyarul. Több évtized Torontóban bizony meg tudja viselni az ember nyelvét.
De nem a magyarságtudatát! Kornél szerette volna, ha megtanítok neki valami szép, magyaros dalt. Mondjuk a Székely himnuszt. De más, irredenta dalokra is fogékony volt. Rögtön be is mutattam neki egyet a portfóliómból, és rázendítettem, miszerint „Nem kell nekünk a más folyója, nem kell nekünk a mások bérce, csak magyar hegy és magyar róna, ahogy az Isten rég kimérte”.
Nagyon tetszett neki, másodjára már próbálta velem énekelni az első sorokat. Aztán felajánlotta, hogy tegeződjünk. Majd elkezdett papír és toll után kutatni, hogy mindent leírhasson, amit csak mondok. Ma sem értem, hogy miért, de percről percre egyre nagyobb respektem lett a szemében.
Na, én nem papírt meg tollat keresgéltem a helyiségben, hanem Hubertust.
– Neked is önthetek, kolléga? – kérdeztem Kornélt, mire felcsillant a szeme:
– Úgy érted, hogy én is jó énekes vagyok? Azért kolléga?
– Nem, úgy értettem, hogy te is alkoholista vagy.
Ezen percekig röhögtünk.
Aztán Kornél aggodalmaskodni kezdett:
– Mindjárt jön az örömlány, és haragudni fog, hogy iszunk.
Na, ezen majdnem kifeküdtem, annyira röhögtem. Miután magamhoz tértem, próbáltam elmagyarázni a pislogó atyafinak, hogy ha tényleg jön egy örömlány, akkor ő (mármint Kornél) nem fog fellépni fél óra múlva a násznépnek, esetleg nem is bír majd felmenni a színpadra. Majd a lelkére kötöttem, hogy ha kimegyünk, véletlenül se szólítsa az örömanyát örömlánynak, mert úgy láttam, hogy a férje is meg a fia is igen izmos és kisportolt.
Miután Mr. Kornéllal tisztáztuk az örömlányok témáját, szóba került, hogy ki miért van itt, ezen a lagzin. Én elmeséltem, hogy a szerelmetes mátkám jeles hajszobrász, és az örömanya meg az ex-menyasszony, aki most már nej, régi kuncsaftjai, ezért vagyunk itt, de amúgy senki mást nem ismerek személyesen az egész bagázsban, még örömlányokat se, kivéve a dobost, de ő tudomásom szerint nem szeretkezik pénzért, és félő, hogy férfiakkal még pénzért sem.
Ezen megint röhögtünk egy kicsit, és én hamarabb hagytam abba, mint Kornél, mert ő még egész sokáig folytatta, és fulladozva mesélte, hogy voltaképpen akkor én győztem, mert ő egyetlen személy nem sok, anynyit se ismer a sokadalomból, ő csak itt lakik a szállóban, és már nem is emlékszik, hogy hogy került bele az egész forgatagba, mindössze abban az egyben biztos, hogy már a fedett beépülős művelet kezdetén sem volt makulátlanul józan.
Teljesen elképedtem ezen a fejleményen. Soha életemben nem hallottam még olyasmiről, hogy valaki egészen Kanadából indul el, hogy potyázhasson egy kelet-magyarországi esküvőn. Most már én voltam nagyobb respekttel Kornél iránt, viszont féltettem is az új cimborámat, ezért így szóltam hozzá:
– Nagy egy hülye vagy te, Kornél, de nem kicsi. Hát miért nem örülsz a sikernek, miért akarod, hogy vége legyen? Mire lenne jó, ha exponálnád itten magadat mindenféle himnuszok meg irredenta nóták nagyszínpados produkciójával? Még a végén elkezdik firtatni, hogy ki a bánat vagy, aztán repülni fogsz.
Kiderült, hogy Kornél azt hitte, Magyarországon teljesen alap, hogy egy ilyen családi rendezvényen mindenféle irredenta nótákat dalol a részeg úri közönség. Azt tanácsoltam neki, menjen el inkább egy Beatrice-koncertre, és ott majd harsányan együtt dalolhatja Nagy Feróval, hogy nem kell nekünk a más folyója.
Végszóra benyitott az örömanya, aki később még nagyobb örömnéni lett, amikor közöltem vele, hogy teszteltem Kornélt, de az énekművészi produkciója még nem egészen színpadképes, így lebeszéltem a fellépésről, talán majd egy másik esküvő alkalmával. Hálásan öntött nekünk egy-egy drága whisky-t, nem is sejtve, hogy egy potyázót melengetek a keblemen éppen, meg tulajdonképpen ő is, de nekem semmiféle lelkifurdalásom nem volt, elvégre az ő mellei sokkal nagyobbak voltak az enyémeknél.
A lakodalom hátralévő részét nem Miszter Kornéllal töltöttem. Mindkettőnknek megvolt a maga elfoglaltsága, ő például megevett egy újabb adag vacsorát, mert ugyebár az ember, ha már ilyen remekül belejött a potyázásba, akkor szakajtsa le a rántott húsnak és a töltött káposztának minden virágját. Én meg felváltva bukkantam fel hol a táncteremben, hol a teraszon (dohányzási jelleggel), aztán meg újra a színpadon, mert egy gyanús külsejű újgazdag néni rábeszélt engem, hogy adjam elő még egyszer a Surda-dalt, ugyanis apai ágon szerb felmenőkkel büszkélkedhet, a gyermekkora is a Vajdaságban játszódott le, és imádja az akcentusomat. (Ami szerintem eleve hülyeség volt, mivel soha életemben, egyetlen szót sem beszéltem szerbül.)
De azért néhányszor összeakadtunk Kornél úrral. Például egyszer a táncparketten. Valamiféle lassú szám ment, ezt onnan lehet a legbiztosabban tudni, hogy engem kizárólag lassúzás alkalmával lehet felfedezni a táncparketten. Aki olyasmit állít, hogy látott már engem például twist, lambada, shimmy, rock and roll vagy más hasonló stílusban interpretálódni, amint végtagjaimat rázom, rezegtetem, dobálom szerteszét, netán ülepemet himbálva próbálom magamat fredaszternek vagy dzsontravoltának tettetni, az hazudik. Ez száz százalék.
Szóval, topogok a fülledt zenére a fülledt talpaimmal, megfontoltan és kimérten, hozzám bújva a kedvesem próbál velem lépegetni, majd a válla fölött meglátom, hogy tőlem mintegy kétméternyire Miszter Kornél csinálja ugyanezt, de egy nála jó két fejjel magasabb nővel, így a derék kanadai magyar feje a két kebel között pihen. A nő jó negyvenes, de igencsak töltött galamb fajta, igazi vérbő és buja asszonyság, és úgy szorítja magához Miszter Kornélt, mintha nem lenne holnap.
A mai napig sem tudom, hogy Kornél ki tudta-e olvasni a tekintetemből, amit nonverbatíve közölni akartam vele. Ha igen, az valahogy így hangzott volna szavakkal: „Bazmeg, Kornél, ha ezt a nőt levarrod odakinn, a bokorban, vagy felviszed a szobádba, akkor te olyannyira kimaxolod az esküvői potyázás műfaját, hogy az párját ritkítja, dacára az elmaradt nagyszínpadi fellépésednek! Hát világbajnok leszel mindjárt, nyalom a hangod!”
Most pedig következzen a lezáró fejezet, amelyben kotorászás is fog szerepelni valahára. És egy súlyos bűncselekményt is be kell vallanom, amely bár azóta elévült, de mégiscsak én követtem el. Nem vagyok rá büszke, de nincs értelme átírni a múltat, egyszer el kell számolnia az embernek minden cselekedetével.
Egy ízben egyedül maradtam a teraszon. Nem tudom, miért, de úgy alakult, hogy egyszer csak azt vettem észre, már csak én cigizek odakint. Akkorra a menyasszonytánc rég lezajlott, már a virslik felszolgálása és elfogyasztása is megtörtént, néhány túlvállaló atyafit már haza is szállítmányozott a neje, hogy otthon folytassa az ápolását, de azért még nagyban folyt a dajdaj. A dobos haverom precíz ritmusban ütötte a bőröket meg a cineket, a zongorilla profi módon hozta a melódiákat, a gitáros annak rendje és módja szerint csipegette a húrokat, a színpadon pedig egymásnak adták a mikrofont a lelkes újgazdagok, mint önjelölt megasztárok.
Máig sem tudom, hogy miért, de egyszer csak előbújt a lelkem mélyéről valami látens kommunista énem, és elkezdtem magamban a javak megfelelő és igazságos újraelosztásáról filozofálni. Hát micsoda dolog már ez, hogy nemrég a fél fizetésemet a menyasszonytáncos kalapba dobtam? Ezeknek az újgazdagoknak az aprópénz! Igazságos ez így? Rendben lévő? Nem kellene ez ellen valamit tenni? (Hosszan eufemizálhatnék még egy prózaian egyszerű lopást, de inkább eltekintek tőle, terjedelmi okokból.)
A pillantásom egyszer csak az asztalon álló, még bontatlan unicumos palackra tévedt. A tévedést és a pillantást elhatározás, majd tett követte. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a tévedést eltévelyedés követte, mégpedig erkölcsi, de ez csupán indokolatlan és fárasztó, fölösleges szójáték lenne, amelyet a lopás bevallásának elodázása motivál, tehát inkább hagyjuk, vissza is törlöm. (Most hazudtam.) A lényeg az, hogy fölálltam, körülnéztem, megragadtam a palackot, majd könnyed léptekkel elhagytam a teraszt, és mintha csak a csillagos égboltban akarnék gyönyörködni, vagy friss levegőt szívva a teliholdat bámulni, átvágtam a gyepen, megtettem jó húsz métert a parkban, majdnem a közútig, és a palackot egy arra alkalmasnak ítélt bokor tövébe rejtettem.
Nem olyan sokkal később mi is távoztunk a lagziból. Hazataxiztunk a kedvesemmel, és érthető okokból úgy délután ötig, fél hatig húztuk a lóbőrt. Ekkor összeszedtük magunkat, mert indulnunk kellett egy bizonyos helyre. Én vezettem, mivel a lyánynak akkor még nem is volt jogsija, ő az anyósülésen kucorgott.
– Nem erre kell menni – szólalt meg egyszer, de nyomban letorkoltam:
– Jaj, ne akadékoskodj már, szívem, hát mindenki tudja, hogy az Oláh Gábor utca felől a legrövidebb, bízd csak ide.
Útvonaltervezésemet nagyban meghatározta, miszerint az Oláh Gábor utcán terült el a Viktória étterem, az előző éjszaka megkapó színhelye, valamint ez a kedves kis közterület tartalmazta a jelenlegi legkedvencebb bokromat.
A tervem már korábban készen állt. A célpontot megközelítve lassítottam, majd egy „jaj, mindjárt behugyozok” felkiáltással megálltam az út szélén, kivágódtam a kocsiból, és határozott léptekkel megindultam a bokorzat irányába. Amint eltűntem a növényvilágban, lekucorodtam, és próbáltam rálelni az elrejtett kincsre.
De semmi.
Egyre kétségbeesettebben kotorásztam, amikor is felfedeztem, hogy a bokor túloldalán egy másik szorgalmas botanikus is tevékenykedik. Döbbenetem határtalan volt, amikor a lelkes kollégában csakhamar felismertem Miszter Kornélt. Hát ez meg mi a bánatot keres itt?
Mint kiderült, Kornélt hajnalban szinte hajszálra ugyanolyan kommunisztikus elméletek ragadták magukkal, mint engem, azzal a különbséggel, hogy ő egy palack jóféle whisky elrejtésével próbált enyhíteni a világ általános nyomorúságán, illetve hozzásegíteni az emberiséget a társadalmi osztályok közötti igazságtalan különbségek áthidalásához.
Sajnos mindkettőnk humánszociális kísérlete kudarcba fulladt. Egyik üvegnek sem volt semmi nyoma. Így aztán csalódott szívvel, egymást meghatottan átölelve és forró kézszorítások nyomán vonultunk vissza a terepről.
Beültem a kocsiba, beindítottam a motort, aztán index balra, vissza az útra. Alig hagytuk el az Ötholdas Pagony játszóteret, úgy hetven méterre a botanikai kísérlet színhelyétől hajléktalanokat pillantottam meg egy pad körül. Egyikük úgynevezett shimmy-t táncolt a járdán, másikuk nagyon buta, ám boldog arccal nézett a semmibe, a harmadik kifeküdve hevert a fűben, a negyedik pedig lelkes indiánszökdeléssel próbált változatosságot csempészni a mindennapjaiba, kezében egy jellegzetes, gömbölyű palackot lóbálva.
Majdnem elsírtam magam afeletti boldogságomban, hogy a kommunisztikus kísérlet végül fényesen sikerült. Talán túlságosan is jól.