Visszavonultam a szobámba, és ledobtam magam az ágyra. A mérhetetlen fáradtságtól szinte azonnal leragadt a szemem. Talán ha negyed órácskát szunyókálhattam, amikor kopogás ébresztett föl. Lo Csong testvér állt az ajtóban négy csapzottan lihegő serpával, akik egy-egy farudat tartottak két oldalról, amelyek segítségével egy forró vízzel teli dézsát hoztak. A legnagyobb örömmel engedtem be őket. Miután elvonultak, bezárkóztam, és ledobáltam a ruháimat. Éppen a habfürdős flakonom után kotorásztam a hátizsákomban, amikor újra kopogtattak.
Kezem ügyébe helyeztem Smith and Wessonomat valamint Johnson and Johnson’s-omat, aztán megkérdeztem, ki az.
– Jack Pot – hangzott a felelet.
– Bújj be – nyitottam ajtót, miután törölközőt csavartam a derekam köré.
– Jóságos ég! Hogy nézel ki, öreg cimbora?! – kiáltott fel döbbenten, miközben végigmustrálta horzsolásoktól és véraláfutásoktól tarkított testemet. – Hiszen azt mondtad, nem jött össze semmi a kis Pujával!
– Nem is. Utána viszont szolgálatot cseréltem O’Dendronnal, amint láthattad a szegény kis Totó tragédiája kapcsán, és ahogy a mellékelt ábra mutatja, a Csuhajlovával töltött éjszaka nem múlt el rajtam nyomtalanul – ismertem be férfiasan, amivel ellenállhatatlan jókedvre derítettem matematikus barátomat.
Miután alaposan kivihogta magát, a lelkemre kötötte, hogy tisztálkodás után haladéktalanul keressem fel a lakosztályában. Ezt a kérését nem teljesíthettem, ugyanis amikor végeztem a fürdőmmel, Mo Csing testvér Hay Long testvér segítségével megkezdte a vacsoraosztást. Főtt rizst kaptunk, meg egy sonkás konzervet, amelyről Hay Long – rendkívül mulatságos akcentussal – azt az információt közölte, hogy az lesz a holnapi reggelink.
Igazán kedves figyelmesség a részükről – állapítottam meg magamban –, hogy nem szándékoznak intézményes étkezést rendezni holnap reggel, hanem hagyják, hogy ki-ki addig aludjon, ameddig jólesik neki.
Fél óra múltán már Jack Pot szobájában üldögéltem, és az általa kotyvasztott gyanús ízű kávét hörpölgettem.
– Miről akartál velem beszélni, Jack?
– Még kérded? Szerinted nincs mit megtárgyalnunk? Szerinted nem történt épp elég jelentékeny esemény a kis társaságunkkal? – kérdezett vissza feldúltan. – Ez az expedíció úgy bűzlik, hogy ha egy csapat görény meg egy csapat borz csatlakozna hozzánk, napokig fel sem tűnne senkinek!… Nézd, öregem, én azt szeretném, ha összedolgoznánk, mert rajtad kívül én egy teremtett lélekben nem bízom meg ebben a társaságban.
– Ez kölcsönös. Mégis, konkrétan hogy érted azt, hogy dolgozzunk össze? – kérdeztem.
– Hát, először is osszunk meg egymással mindent, amit ezekről a titokzatos eseményekről tudunk.
– Egyetértek – bólintottam.
Ezután mintegy tíz percen keresztül némán üldögéltünk, és töprengve hörpölgettük a kávét. Ekkor matematikus barátom megszólalt, hogy megtörje a kínos csöndet:
– Végül is az egyik áldozat gyilkosa ismert.
– Ki az, az istenért? – kaptam fel a fejem.
– Hát az a jak… Na jó, elismerem, ez kiindulásnak nem valami sok – sóhajtott Jack, látva elkedvetlenedésemet. – Akkor közelítsük meg más oldalról: osszuk meg egymással azon elképzeléseinket, hogy mit lehetne tenni a szobánkba zárkózáson kívül annak érdekében, hogy megvédjük magunkat ettől a rohadt gyilkostól.
Ezúttal hatékonyabbak voltunk. Már csak öt perc hallgatásra volt szükségünk, hogy ráébredjünk: fogalmunk sincs róla.
– Na jó, kösz a kávét – emelkedtem föl a székről –, nagyon élveztem a beszélgetést, de most már mennem kell. Ma estére mindenképp össze kell hoznom egy randevút, hogy elnyomja bennem a tegnapi borzalmas éjszaka emlékét.
Az ajtóból azért még visszafordultam:
– Mindenesetre egyet mondhatok – jelentettem ki elszántan –, ez a terep itt már egészen más, mint egy sötét sátortábor a Himalája tetején, vagy egy hóvihar dúlta hágó. Számításaim szerint a gyilkos hamarosan meg kell, hogy mutassa magát. És ha akkor a kezeim közé kerül, én bizony leszámolok vele.
– Mindenesetre légy nagyon óvatos, cimbora – mondta Jack –, nehogy úgy járj, mint ahogy én jártam a matektanárommal az iskolában, amikor hibás dolgozatot adtam be neki.
– Miért, hogy jártál?
– Keresztülhúzta a számításaimat.
Amikor kiléptem a folyosóra, igencsak meglepődtem, ugyanis a szemüveges botanikust láttam kijönni Puja szobájából. A füle tövéig pirult, amikor észrevett, és haladéktalanul beszüntette a nadrágja cipzárjával való foglalatosságot.
– Szent egek! Phil, hát már maga is…? Miféle közös témájuk akadhatott éppen maguknak? – vontam kérdőre.
– A paraj és a parafa – motyogta szégyellősen.
– Sejthettem volna, hogy rögtön két téma is szóba jött…
Útjára bocsátottam a pironkodó botanikust, és közben azon töprengtem, hogyan csikarhatnék ki még egy esélyt Pujánál. Hirtelen eszembe jutott, ki az az ember, aki a segítségemre lehetne, és nyomban Jacques szobája elé siettem.
– Möszjő Citokceau! – kopogtattam türelmetlenül. – Nyissa ki, kérem, én vagyok az, Lowkupec.
– Mi a **** történt? – dugta ki a fejét riadtan. – Tán csak nem egy újabb…?
– Nem, nem, aggodalomra semmi oka – nyugtattam meg gyorsan, mire szélesre tárta az ajtót:
– Fáradjon be, Möszjő Lowkupec. Foglaljon helyet. Miben állhatok szolgálatára?
– Mint nyelvészt kérdezem: tudna-e nekem olyan szót mondani, aminek van valamiféle köze az entomológiához, és úgy kezdődik, hogy „para”?
Elgondolkodva vakargatta ősz szakállát, majd alig fél perc múltán kibökte:
– Parazita.
– Hát persze! – csaptam a homlokomra. – Én marha! Hogy nem jutott rögtön az eszembe!? Köszönöm, nagyon lekötelezett – szorítottam meg a kezét, és máris kivágtattam a szobájából, hogy néhány pillanat múlva Balganaiváé előtt teremjek:
– Engedjen be, Puja! – zörgettem be. – Mondani akarok valamit a parazitákkal kapcsolatban!
Legnagyobb megdöbbenésemre Stramm Tockostad nyitott ajtót, módfelett hiányos öltözékben:
– Mi a rossebet akar azokkal a parazitákkal? Tán megtetvesedett az úton kend? Mer ez esetbe forduljon a állatorvosho, itt lakik mingyán a szomszéd szobába.
– Nem erről van szó…
– Akkó meg gyüjjön vissza később, mer mostan nekem van sürgős megbeszélnivalóm Pujával.
– Magának? Miféle közös témája akadhat Pujának éppen magával?
– Hát… eccer vótam Paraguayba… de ippeg a paráznaságot is mondhattam vóna.
Ez egy pillanatra elgondolkodtatott:
– De hát az nem jó! Ott hibádzik egy vessző!
– Nem hibádzik avval a vesszővel semmi, higgye el! Pont azon vagyok, hogy eztet Pujának is bebizonyítsam, úgyhogy ha vóna olyan kedves visszahúzni a lábát a küszöbrül, mielőtt rácsapnám az ajtót… így ni, na a viszonlátásra!