Dariosz meglepődve konstatálta, hogy igencsak különös hangulatba került a vezérezredessel folytatott beszélgetés során. Voltaképpen azelőtt ezt a Nihucot mindig valamiféle undorral figyelte, nem is annyira a külleme, mint inkább a személyiségjegyei alapján. De hát ez a kövérkés katonaember oly régóta volt már a Kormányzói Testőrség feje, hogy senkinek eszébe sem juthatott megkérdőjelezni a posztját és az ezzel járó társadalmi rangját. Azonban Dariosz most már együtt látott benne két személyiséget, és ezek többnyire keveredtek egymással.
Természetesen azon nincs mit csodálni, hogy ha egy ember szemtanúja lesz annak a jelenségnek, amely során egy általa évek óta ismert hadügyi vezető agyi adatbázisát egyszerűen áttelepítik egy úgynevezett metamorf típusú android mesterséges intelligenciájába, akkor kissé megbicsaklik a tudata. Csakhogy Dariosz esetében nem csupán erről volt szó.
A kormányzó néha úgy képzelte el ezt a dolgot, mint amikor egy sárga folyadékot szép lassan összevegyítenek egy kék folyadékkal, és abból a végén zöld lesz. Mégpedig azért, mert óráról-órára azt tapasztalta, miszerint a metamorf kiemelkedő mesterséges intelligenciája elkezd vegyülni a hajdani Pépes Arcú emberi tulajdonságaival, és ez nagy reményekre jogosította. Ezért is merte venni magának a bátorságot, hogy rákérdezzen:
– Miért én?
– Tessék? – kapta fel a fejét Nihuc, mire a kormányzó nem állhatta meg, és gúnyosan vigyorogva odabökte:
– Na, mi az? Mégsem látsz bele a fejembe?
– Már mondtam, hogy nem ez a helyzet – sóhajtott nagyot Nihuc. – Azt akarod tudni, miért téged választottak ki arra, hogy te legyél Osmosis kormányzója? Nos, ez nem bonyolult. Egy bizonyos pillanatban a Földön élő emberek közül, az összes létező paramétert figyelembe véve te voltál a legalkalmasabb erre.
Dariosznak a hangja is elakadt. Nemcsak azért, mert egyáltalán érkezett válasz, hanem annak hangvétele és tartalma miatt is. Vérszemet kapott, és feltett szándéka volt, hogy ha már így alakult, tovább üti a vasat:
– Nem gondoljátok, hogy érdemesebb lenne minket is beavatni a tervbe? Hátha akkor jobban sikerülne.
– Mik ezek a többesszámok? – érdeklődött a vezérezredes. – Kiknek kéne ezt gondolniuk? És kik azok a „minket”?
– Kezdem úgy érezni, mintha hülyének néznél – jegyezte meg csalódottan Dariosz, de azért kifejtette: – A „minket” az nyilván a földi emberek csapata. Mario, az anagur törzsfők, jómagam és így tovább. A másik célzásom meg arra a csapatra irányult, akik titeket ideküldtek, és a hathatós együttműködésetekkel jól láthatóan kavarják is itt a dolgokat.
Nihuc nagyot fújtatott – mintha csak a Pépes Arcú tenné ezt –, majd láthatóan mérlegelni kezdett – mintha csak a metamorf tenné ezt.
– A magam részéről azt hittem, már kezded kapisgálni – bökte ki végül a vezérezredes.
– Miből gondoltad ezt? – tárta szét a karjait Dariosz.
– A tippjeidből. Emlékezz csak! „Játék? Emberkísérlet? Föld kettő pont nulla?” Ilyesmiket soroltál nem is olyan régen.
– És eltaláltam? Ebből melyik az igaz?
– Lényegében egyik sem, és ezzel együtt, valamilyen formában mindegyik.
– Na, te is nagy segítség vagy…
– Tudom, hogy nincs gyereked, Dariosz. De azért azt nyilván érted, hogy egy gyereket nem lehet csak úgy a világra szülni. Táplálni, gondozni, nevelni kell, különben elpusztul. És megvédeni, amitől csak lehet. Legalábbis kezdetben.
– Nem mondanám, hogy értem…
– Az emberiség is olyan, mint egy gyerek.
– Mármint melyik emberiség? A földi vagy az evilági?
– Bármelyik.
– Na ne…
– Önmagában életképtelen, ezért táplálni kell. Önmagában csakis állati sorban képes létezni, ezért gondozni, nevelni kell. Nem tudja, mi a helyes, ezért irányítani, vezetgetni kell. Kezdetben nagyon buta, ezért tanítani kell. Pontosan ugyanolyan, mint egy gyerek. Vagy inkább olyan, mint egy csecsemő, aztán egy kisded, majd egy növendék, később egy serdülő, és csak a végén lesz belőle felnőtt. Önálló, értelmes, magabízó és magabíró, kifejlett felnőtt. Akiről már bízvást el lehet hinni, hogy meg tud állni a saját lábán.
Dariosz úgy érezte, minden fáradtsága elpárolgott hirtelen, és már nemhogy leragadni nem akart a szeme, de olyan kíváncsian bámult Nihucra, mint még soha a büdös életben senkire:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ugyanez a projekt folyt le a Földön is?
– De, pontosan ezt akarom mondani – bólintott szelíden a testőrparancsnok. – Csakhogy ott csődöt mondott. Az ottani emberiség felnőttkorba lépett, és már nem lehet, úgymond, nevelni. Nem lehet a jó irányba befolyásolni. Mindent újra kell kezdeni. Az a projekt, úgy ahogy van, elveszett. Előbb-utóbb el fogja pusztítani önmagát. És ez ellen már semmit nem lehet tenni.
Dariosz úgy érezte, hogy ennyire kijózanító szavakat még soha életében nem hallott.
– Nem véletlenül használtam ezt a hasonlatot – folytatta Nihuc. – Ha felnő a gyereked, és azt látod, hogy egy önpusztító, agyatlan, dologtalan, csak az élvezeteket hajszoló, a jövővel mit sem törődő ember lett belőle, akkor mit tudsz tenni?
A kormányzó borúsan és egyelőre vigasztalhatatlanul meredt maga elé.
– Hát, semmi esetre sem azt, hogy akkor csinálok egy másik gyereket – bökte ki nagy sokára.
– Márpedig az élet élni akar, és az életnek mennie kell tovább – mutatott rá Nihuc. – Újra meg kell próbálni, és bízni kell benne, hogy ezúttal sokkal jobban sikerül.
Dariosz végre felemelte a fejét, és kérdőn nézett a metamorfra:
– Ezek szerint ti már itt vagytok ezen a bolygón a kezdetek óta?
– Bizony itt – bólintott Nihuc, aztán felállt, és az asztalon átnyúlva megragadta a kormányzó vállát: – És hogy ezen a bolygón ne futhassanak zsákutcába a dolgok, most nagyon gyorsan elmegyünk a nerideai testvéreink laktanyájába, szépen begyűjtjük tőlük a kékséges kavicsokat, te meg aranyat adsz nekik azok helyett, ráadásul még mondasz is egy szép beszédet.