Osmosis – 281. fejezet

A Hercegség serege még félúton sem járt, Lokhund kapitánynak máris akkora respektje volt a katonák körében, hogy talán még Prutolort, a fővezért sem tisztelték annyira.

Kezdődött azzal, hogy az északra menetelés közben a kapitány egyszer csak előrevágtatott, majd leugrott a lováról, és bevetette magát az út széli erdőbe. Kisvártatva úgy jött elő a sűrűből, hogy a két vállán Kalrund egy-egy katonáját hozta, akik már nem voltak eszméletüknél. Ez utóbbi tény azért volt örvendetes, mert a katonák felderítők voltak, de jelen állapotukban már nem volt módjuk Rőtvárba eljutni, és ott hírül adni a fejedelemnek, hogy a Hercegség hadai ahelyett, hogy Osmosis felé eveznének nagy erőkkel, éppen a főváros irányába menetelnek.

Nem sokkal később egy hattagú őrjárat tűnt fel északon, de ez a lovasság egyáltalán nem szándékozott kitérni a sereg útjából, az őrparancsnoknak ugyanis feltett szándéka volt megkérdezni a menet vezérét, hogy hová tartanak, és mi célból. Lokhund kapitány azonban megsarkantyúzta a lovát, és előrevágtatott a sorból, hogy elejét vegye mindenféle akadékoskodásnak, ezáltal a menet fölösleges lefékezésének vagy akár feltartóztatásának.

Nos, hamarosan már csak annyit lehetett látni, hogy rövid eszmecsere után mind a hat őrkatona kardot ránt, és fegyvereiket nekiszegezik Lokhundnak. Ami viszont ezután következett, attól még Prutolor fővezérnek is tátva maradt a szája. A kapitány egyszerre húzta elő a kardját és a buzogányát, és folyamatosan csépelte velük az őrjárat tagjait, miközben boszorkányos ügyességgel hajolt el minden ellencsapás elől. Olyan elképesztő gyorsasággal és hatékonysággal művelte ezt a dolgot, hogy pillanatokon belül levágott öt járőrt is. A hatodik ugyan menekülőre fogta, de úgy tűnt, Lokhundnak ezen a napon nincs ellenfele. Villámvágtával utolérte a berezelt lovast, és egy pompás kardsuhintás eredményeként az akkor már pesszimista vitéz feje bánatosan repült le a testéről, majd három rövid pattanás után megpihent az út széli fűben.

A Gunnerud Hercegség katonái hatalmas üdvrivalgással fogadták a látványt. A történtek után, ha lehet, még nagyobb lelkesedéssel meneteltek északnak, és közben egész hőskölteményeket szőttek Lokhund kapitány alakja köré:

– Én mondom nektek, ez a fickó varázserővel bír! – jegyezte meg például egy fiatal közlegény.

– Hát, én már sok mindent láttam életemben, de a kapitányhoz fogható vitéz még nem született Evilágra, az biztos. – Így vélekedett egy barázdált arcú, tapasztalt baka.

– Most már egyenesen büszke vagyok rá, hogy egyszer vihettem neki forró lábvizet – nyilatkozott egy tejfelesszájú suhanc, és aztán egy egész szakasznyi vitéz csatlakozott az elöl haladók szavaihoz:

– Meglátjátok, már az első éjjel úgy bevesszük Rőtvárat, mint a huzat!

– Ha Lokhund velünk, kicsoda ellenünk?

– A kapitányt az istenek küldték nekünk, hogy a Hercegség újra a régi dicsőségében ragyoghasson!

– Úgy van! Nagyon igazad van, bajtársam! Lokhund az istenek kegyeltje, ehhez már kétség sem fér!

– Én tavaly egyszer megköthettem a saruját. Mit nem adnék érte, ha kiderülne, hogy a kapitány isteni erejéből valamicske beleköltözött akkor a kezeimbe!

– Biztos lehetsz benne, hogy így történt, komám. Ez így működik, ezt mindenki tudja. Esett azóta valami baja a kezednek?

– Semmi. Viszont nem sokkal utána levágtam tizenhat alabárdost a hollóvári csatában!

– Na látod. Az istenek neked is segítettek. Mindenki tudja, hogy ennek ez a rendje és módja. Lokhund ereje már ott van a kezeidben, és ha nem simogatsz meg vele rühös kutyát vagy macskát, akkor ott is marad.

– Nem veszíthetünk, ha Lokhund kapitány halad a seregünk élbolyában! Maholnap miénk lesz Rőtvár, aztán meg az egész Kalrund Fejedelemség!

– És akkor olyan jutalmat kapunk, hogy a zsoldunk ahhoz képest aprópénz!

– Hú, én akkor veszek magamnak egy egész hordó finom osmosisi bort, meg három tüzes menyecskét, akik egyszerre fognak a kedvemre tenni, három napon és három éjszakán át! És amikor a legnagyobb csöcsű lovagol rajtam, egyre csak azt fogom rikoltozni, hogy éljen Lokhund kapitány!

– Jaj, hagyjad már magadat, te szájhős! Már az elsőnél kidőlnél, mint a hollóvári csata után! Nyihehehe!

– Fejezzétek már be, ti barmok! – pirított rá a szakaszra a barázdált arcú. – Ne egymást hergeljétek, hanem adjátok tovább a regét a mögöttünk haladóknak, hogy mindenki értesülhessen róla!

A sokat látott, öreg bakának igaza lett, mert mire a történet nagy sokára elért a menetoszlop hátsó soraihoz, a kapitány lovából már a levegőben szárnyaló táltos paripa lett, Lokhundból meg az istenek legkedvesebb katonája, de ez semmit nem vont le annak jelentőségéből, hogy a Gunnerud Hercegség serege olyan elszántsággal masírozott Rőtvár felé, mintha a kudarcot soha nem is ismerték volna.

Osmosis fővárosban eddigre már rég véget ért a köztársaság történetének legrövidebb kormányülése. A tanácskozás elején Dariosz ismertette az egyetlen napirendi pontot, utána pedig Trin vette át a szót, mint jegyzőkönyvvezető. Az öreg titkár tájékoztatta az egybegyűlteket arról, hogy Tardillisz hadügyi országnagy már nem vehet részt az ülésen, mivel hazaárulás bűnében a saját beismerő vallomása alapján bűnösnek találtatott.

Döbbent moraj futott végig az U alakban felállított asztalok mentén, de Trin nem foglalkozott a reakciókkal, nem szándékozott hatásszünetet tartani, hanem a napirend elfogadásának megszavazására hívta fel a honatyákat. Miután ez megtörtént, átadta a szót a kormányzónak.

– Tisztelt uraim, Osmosis kormánya! – emelkedett fel Dariosz a székéből. – Nehéz szívvel kell bejelentést tennem, mivel olyan közleményt fogok ismertetni a nemes egybegyűltekkel, amilyen e nagybecsű ház falai között nagyon régen nem hangzott el.

Újra csak morajlás futott végig a helyiségen.

– Hosszú évtizedek óta békében él a szigetünk, és minden jóakaratú ember azt kívánná, hogy ez maradjon is így az idők végezetéig – folytatta a kormányzó, aztán megszigorította a hangját: – Csakhogy a békeidők véget értek. Az olimpia ideje alatt két olyan rendkívüli esemény is történt, amelyeket csak azért nem adtam hírül a nagy nyilvánosságnak, hogy ne árnyékolhassák be színpompás rendezvényünk hangulatát.

Ezek után a kormányzó kellő részletességgel ecsetelte, hogy még a megnyitó előtt merényletet kíséreltek meg ellene, majd a szurdokban lezajlott csatáról is beszámolt a kormánynak. Szavai nyomán döbbent értetlenséggel néztek egymásra az országnagyok.

– Ezen fejlemények nyomán, én, Dariosz, Osmosis kormányzója, a Törvénykönyv által felhatalmazva, ezennel kihirdetem a hadiállapotot.

Néma csend ülte meg a termet.

– Van-e valakinek ellenvetése a tisztelt kormánytagok közül? – kérdezte Trin, mire azonnal felnyújtotta a kezét egy fiatalember az U alakú asztal végén.

– Már megbocsásson a kormányzó úr, de túl sok itt a… – kezdett bele a szónoklatába, mire Trin azonnal félbeszakította:

– Osmosis Köztársaság kormányülésein a megszólaló eleve megtiszteli azzal a többi országnagyot, valamint Osmosis Törvénykönyvét, hogy felemelkedik a székéről, és álló testhelyzetben mondja el hozzászólását.

Igazából nem volt olyan nagy csoda, hogy a kis nyikhajt figyelmeztetni kellett az elemi szabályokra is. Már eleve úgy került be a kormányba, hogy az édesapja, egy hatalmas vagyonnal és befolyással rendelkező borkereskedő annak idején a figyelmébe ajánlotta Dariosznak, miszerint ha a fiából építésügyi országnagy lesz, akkor ő rendszeres jelentésekkel fog szolgálni a leggazdagabb patríciusok köréből, mégpedig arra nézvést, hogy az urak milyen érzelmekkel viseltetnek a köztársaság iránt, vagy esetleg még mindig a régi királyok iránt éreznek nosztalgiát.

A kormányzó engedett a nyomásnak, és felruházta az ifjú Ampelont a tisztséggel. Mivel ekkortájt már a befejező stádiumba érkezett az új Aréna építése, Ampelonnak túl sok feladata nem akadt. A nagy beruházást egyébként is Cered építésvezető felügyelte kezdettől fogva, a kormányzón kívül túl sok mindenkinek nem hagyott beleszólást a dologba, és a tejfölösszájú Ampelon lett volna az utolsó, akinek a szavára adott volna.

Természetesen mindig meghallgatták az ifjút, amikor hébe-hóba kilátogatott az építkezésre, és megadták neki a tiszteletet, amelyet elsősorban az apja révén érdemelt ki, meg hát mégiscsak Osmosis Köztársaság egyik országnagya volt. De ahogy kitette a lábát a területről, Cered és a munkatársai mindig összenevettek a háta mögött, majd alaposan kibeszélték a tényt, miszerint attól, hogy valaki gazdag családba születik, még lehet teljesen hülye is, pláne az építési szakmához, de ezt a tényt érdemesebb lenne inkább titkolni, semmint kijárni az építési területre okoskodni.

Ampelon az elmúlt hónapokban az országnagyi hivatás dolgosabbik részét sem vette túl komolyan, őt a reprezentáció sokkal inkább érdekelte. Ez idáig például még soha, egyetlen egyszer sem szólalt fel a kormányüléseken, de most ott állt rendületlenül az asztala mellett, mégpedig olyan elszánt arccal, amely csak akkor volt sajátja, amikor fiatal lányok előtt henceghetett azzal a ténnyel, hogy ő egy országnagy.

– Kormányzó úr, már megbocsáss, de túl sok itt a bizonytalan tényező – folytatta első felszólalását. – Véleményem szerint mindabban, amit hallhattunk, nem hangzott el egyetlen olyan tény sem, amely igazolná a hadiállapot bevezetésének szükségességét. Ha jól értettem, a szurdokban lezajlott csata megnyugtató végeredménnyel zárult, mégpedig az orzók bandájának teljes vereségével, és ez a körülmény…

Ekkor már többen is igyekeztek csitítani, lepisszegni a szónokot, a mellette ülő hajózásügyi országnagy egyenesen azt súgta neki, hogy „ülj már vissza a helyedre, te bolond ifjú”, de a kormányzó rövid úton véget vetett a folyamatnak:

– Megkérem a tisztelt kormánytagokat, hogy ne zavarják a felszólalót mondandója előadásában! Emlékeztetem az urakat, hogy Osmosis Köztársaság kormánya az a testület, ahol mindegyik országnagynak jogában áll a véleményét szabadon kifejteni.

– Köszönöm, kormányzó úr – köhintett a lelkes ifjú, aztán újra felvette gondolatai fonalát, és immár úgy szónokolt, mint aki megrészegült a saját hangjától és a saját, végtelennek hitt okosságától és nagyszerűségétől. Ampelon talán úgy érezhette, itt az idő, hogy retorikai szinten bepótolja minden mulasztását, ami az elmúlt hónapokban csak előadódhatott, így hát még arra is kitért, hogy köszönetet mondjon a Neridea Ezrednek a hathatós segítségért.

Afeletti örömét is megosztotta szűk körű hallgatóságával, miszerint a kormányzó úr szerencsésen túlélte a merényletet, hiszen lám, itt van köztük épen és egészségesen, ráadásul az olimpia egész ideje alatt nem lehetett észrevenni rajta semmiféle változást, ami arra utalt volna, hogy őt ez a kétségtelenül drámai közjáték a legcsekélyebb mértékben is kizökkentette volna. Végezetül pedig köszönetet mondott a kormányzónak az első olimpia színvonalas lebonyolításáért.

– Ha jól értettem országnagy úr mondandóját – vette vissza a szót Dariosz –, akkor továbbra is kitart azon véleménye mellett, hogy a hadiállapot bevezetése nem indokolt.

– Igen, kitartok – emelkedett fel újra Ampelon, majd vissza is ült.

Ekkor már többen a fejüket fogták a jeles grémium tagjai közül, a hajózásügyi országnagy pedig egyenesen a kezébe temette az arcát.

Most Dariosz állt fel a székéből, és dörgő hangon bejelentette:
– Osmosis Köztársaság Törvénykönyvének idevágó passzusai alapján Osmosis Köztársaság kormányát ezennel feloszlatom!

Majd visszaült a helyére, és valamivel halkabban hozzátette:
– Felkérem Trin jegyzőkönyvvezető urat az idevágó passzusok ismertetésére.

A titkár nyomban bele is kezdett:
– Osmosis Törvénykönyve, 479-es passzus: a mindenkori kormányzónak, amennyiben úgy ítéli meg az általános társadalmi, biztonsági és hadügyi helyzetet, jogában áll hadiállapotot hirdetni. Az erre okot adó események és folyamatok közé tartozik elsősorban a külső erők támadása, másodsorban a belső társadalmi béke megbomlása, jelesül a közbiztonság általános leromlása, merénylet elkövetése a köztársaság vezető személyiségei ellen, függetlenül annak sikeres vagy sikertelen voltától, továbbá…

És Trin csak sorolta, és sorolta a lehetséges okokat, miközben már nemcsak a tapasztalt kormánytagok hallgatták lemondóan a szavait, hanem az ifjú Ampelon is falfehéren ült a helyén. A titkár pedig így zárta mondandóját:

– …végezetül következzen a 482. passzus: amennyiben a hadiállapotot a kormány támogatólag megszavazza, úgy az elkövetkezendő időben eme vezető grémium minden tagjának kötelessége azon fáradozni, hogy a hadiállapotot kiváltó tényező vagy tényezők mihamarabb megnyugtató lezárást és megoldást nyerjenek. A hadiállapot megszavazásához egyhangú kormánydöntés szükségeltetik. Amennyiben bármely kormánytag nem fogadja el a hadiállapot bevezetésének indokait, úgy a kormányzónak jogában áll a testületet azonnali hatállyal feloszlatni. Nem várható el ugyanis a mindenkori kormányzótól, hogy súlyos társadalmi vagy hadügyi helyzetben olyan kormányt legyen kénytelen maga mögött tudni, amelynek nem minden tagja osztja a társadalmi és hadügyi állapotok súlyosságára vonatkozó helyzetértékelését. Külső katonai támadás, valamint a belső társadalmi béke megbomlása esetén elsődleges szempont, hogy Osmosis Köztársaság élén egységes kormányzat álljon.

Miután Trin befejezte a felolvasást – amely csak félig-meddig volt felolvasás, hiszen az öreg titkárnak lényegében a fejében volt Osmosis Törvénykönyvének minden passzusa –, ismét a kormányzó emelkedett szólásra:

– Uraim! A hadiállapot ezennel beállt, a kormány mandátuma pedig véget ért. Mind a magam, mind pedig a Köztársaság nevében megköszönöm hazafias szolgálatukat. Osmosis mindenekfelett!