– Neked melyik volt a legszebb karácsonyod? – kérdezte Hugi Dórit, amikor egyik este vacsora után hiánytalan létszámban beszélgetett a család az étkezőasztalnál.
– A legszebb? – töprengett el a nagylány. – Hát, így hirtelen nem tudnék egyet sem kiemelni. Hála Istennek nagyon sok szép karácsonyt értem már meg.
– Jó, akkor úgy kérdezem, hogy melyik volt a legemlékezetesebb? – módosított Hugi.
– No, erre már könnyebben tudok válaszolni – mosolyodott el Dóri. – Talán kilencéves lehettem, amikor egy decemberi napon Ákossal kutatás alá vontuk a házat. Természetesen az elrejtett karácsonyi ajándékokat keresgéltük. Meg is találtuk szép sorban, először az Ákoséit, aztán a közöseket, de már a Gergő ajándékaira is rábukkantunk, az enyémek azonban nem voltak sehol. Pedig már kifogytunk minden ötletből, ami a lehetséges rejtekhelyeket illeti. Nagyon elszomorodtam. Hát létezne, hogy rólam megfeledkeztek a szüleim? Létezne, hogy én nem kapok semmit? Napokig a betege voltam a dolognak, az orromat is alig-alig dugtam ki a szobámból. Aztán eljött a szenteste, és megoldódott a rejtély. Egy játék babakocsi várt a fa alatt, ami akkora volt, hogy anyáék nem tudták eldugni előlem a házban, úgyhogy a garázs egyik rejtett zugában várta a karácsonyt.
– Gondolom, a következő évben a garázst is módszeresen átfésültétek Ákossal – vigyorgott Gergő.
Dóri azonban megcsóválta a fejét:
– Nem, kisöcsém, tévedsz. Én azon a karácsonyon, bár kimondhatatlanul örültem a babakocsinak, de egyúttal nagyon szégyelltem is magam, és elhatároztam, hogy soha többé nem fogok ajándékok után kutatni. És ezt a fogadalmamat a mai napig betartottam. És úgy emlékszem, abban az évben határozott így Ákos is, mert valahogy nem tudott igazán örülni azoknak az ajándékoknak, amiket pár nappal azelőtt már megtalált. Rájött, hogy a kutatással csak elrontja az ember a saját meglepetését.
– És neked melyik volt a legemlékezetesebb karácsonyod, apa? – fordult Öcsi a családfőhöz.
– Talán az, amikor satut vettem nagyapátoknak – felelte Károly. – Már egy ideje figyeltem, hogy a kisöreg egy olyan aprócska satuval kínlódik, ami már amúgy is keresztül-kasul meg volt repedve. Na, gondoltam, beszerzek neki egy emberes darabot, amelyik jobban ellenáll a barkácsolás viszontagságainak. A vaskereskedésben kinéztem a legnagyobb satut, amit kapni lehetett. Megvolt vagy tizenöt kiló. Biztos voltam benne, hogy örömet szerzek vele apósomnak. Már az árusoknak is nagy boldogságot okoztam, hogy elhoztam a boltból azt a monstrumot. Gondolom, időtlen idők óta túl akartak már adni rajta. És miközben hazafelé cipeltem, ezt nagyon is meg tudtam érteni…
Igen ám, de mibe csomagoljam be? Azt szerettem volna, ha nem tűnik föl egyből, hogy mit rejt a szép fenyőmintás csomagolópapír. Márpedig egy satunak meglehetősen jellegzetes alakja van. Nosza, fogtam hát, és beletettem az olajsütő dobozába, aztán jöhetett a csomagolópapír meg a szalag. Eljött a szenteste, és valahogy úgy alakult, hogy a satut rejtő doboz mellé nagymamátok telepedett le a fa alá, és komótosan elkezdte bontogatni. Amint lehámozta róla a papírt, megpillantotta az olajsütő dobozát, és borzasztóan megörült. Mielőtt két szót szólhattam volna, megpróbálta fölemelni a dobozt. Sehogy sem ment neki. Akkor már gyanút fogott, de nemcsak ő, hanem nagypapátok is, hiszen műszaki ember lévén tisztában volt vele, körülbelül milyen súlyt képviselhet egy olajsütő. Onnantól ketten bontogatták a dobozt, hogy kiderüljön valahára, mit rejt a belseje. Emlékezetes pillanat volt, amikor végre fölnyílt a doboz teteje:
– Satu – szólalt meg nagymamátok, kissé csalódottan.
– Satu! – kiáltott fel nagyapó, valami földöntúli boldogsággal az arcán.
Aztán, amikor nagymamátok látta, a hitvese mennyire örül az ajándéknak, ő is megenyhült.
– Legalább nem kellett gondolkoznotok, hogy a legközelebbi karácsonyra mit vegyetek neki – mondta Öcsi.
– Úgy bizony! – felelte Julika. – Egy évre rá valóban olajsütőt rejtett az olajsütős doboz, anyukám pedig legalább úgy örült neki, mint egy évvel korábban édesapám a satunak.
– Ha már nálam van a szó, akkor én is elmesélném, melyik volt a legemlékezetesebb karácsonyom – mondta anya. – Jó pár évvel ezelőtt történt, amit most hallani fogtok. December közepe táján, egy ronda, ködös, ólomszürke napon éppen a nagybevásárlást intéztem, amikor egyszer csak előttem termett egy hajléktalan, és elkezdte felém nyújtogatni az újságját, amit árult. Vetettem rá egy pillantást, mármint az újságra, meg aztán a hajléktalan arcára is, de továbbhaladtam, mert tele volt mindkét kezem szatyrokkal, és egyébként is úgy ítéltem meg, hogy kissé tolakodóan viselkedik a férfi. Pedig tudjátok rólam, hogy nem bánok szívtelenül a hajléktalanokkal, koldusokkal, más elesett emberekkel.
– De ha jól értem, akkor ez az ember nem koldult – vetette közbe Öcsi. – Miért érezted mégis tolakodónak a viselkedését?
– Úgy van, kisfiam, nem koldult, hanem újságot árult, ez értékelendő is, de amikor elém lépett, én a kocsi felé igyekeztem, mégpedig nehéz szatyrokkal, amiknek a füle, úgy éreztem, éppen levágni készült az ujjaimat, úgyhogy nem a legszerencsésebb pillanatban toppant elém a jóember. Emlékszem, egy másodpercre még dühöt is éreztem iránta. Hát nincs elég bajom, mint hogy magát is kerülgessem? – gondoltam magamban. No de aztán eljött az este. Amikor lefeküdtem, sokáig hánykolódtam az ágyban. Sehogy sem jött álom a szememre. Apukátok meg is kérdezte, tán rosszul érzem-e magam, hogy ennyit forgolódok. Motyogtam neki valamit, de az igazat nem mondtam el, pedig az volt a helyzet, hogy ahányszor lehunytam a szemem, mindig annak az újságot áruló hajléktalannak az esdeklő arca jelent meg előttem. Csak valamikor hajnaltájt tudtam elaludni.
Másnap visszamentem az üzlethez, de már nem találtam ott azt a férfit. És a következő napokon sem. Egyre jobban kínzott a lelkifurdalás. Már álmaimban is az ő arcát láttam, sőt, beszélt is hozzám. „Igazán vehetett volna tőlem egy újságot, asszonyom.” Ilyesmiket mondott, de nem vádlón, inkább csöndesen, panaszosan, és valami végtelen szomorúsággal a hangjában.
Már csak pár nap volt hátra karácsonyig, amikor végre rábukkantam a jóemberre. Igaz, nem ott, ahol vártam. Időközben áttette a székhelyét pár saroknyira. Talán rájött, hogy az üzlet előtt sokan azért nem vesznek tőle újságot, mert hozzám hasonlóan másoknak is tele van a keze szatyrokkal.
– Na végre, hogy megtaláltam magát! – kiáltottam fel megkönnyebbülve.
A hajléktalan csodálkozva bámult rám. Nem értette, miért lettem olyan vidám a láttán. Én azonban olyan boldog voltam, hogy megszabadultam végre a kínzó lelkifurdalástól, hogy mindjárt két újságot is vettem tőle. És milyen jól tettem! Ahogy végiglapoztam az újságot, találtam benne egy gyönyörű verset. Többször is elolvastam, még a kocsiban ülve, akkora hatással volt rám. Már tudtam, hogy ezt az újságárust a Gondviselés vezérelte az utamba. Haza sem mentem, az utam egyből a képkeretezőhöz vezetett. A szakember szépen kivágta a verset a lapból, és bekeretezte. Ugyanígy járt el a másik példánnyal is, így aztán megvolt az ajándékom az édesanyám és az édesapám számára. Máig is őrzik, egyikük az ágya fölé akasztotta ki, másikuk meg a műhelyének falára.
– Szép történet – ismerte el Ákos. – Nem is emlékszem, hogy valaha elmesélted volna – jegyezte meg elgondolkozva.
Most Hugin volt a visszaemlékezés sora, s ő így szólt:
– Nekem a két évvel ezelőtti volt eddig a legemlékezetesebb karácsonyom.
– De hiszen akkor beteg voltál! – kiáltott fel Öcsi csodálkozva.
– Épp azért – mondta Hugi. – Emlékszem, anya egész éjjel az ágyam mellett virrasztott, és cserélgette a hidegvizes borogatást a homlokomon. Nem hiszem, hogy valaha is kaphatok szebb karácsonyi ajándékot.
Julika szemét elfutották a meghatottság könnyei. Nem is volt képes semmit szólni, csak csöndesen és szeretetteljesen magához ölelte kisebbik lányát.