Mikuláskor Almásiék vendégeket fogadtak. Anya egyik barátnője töltötte náluk a délutánt, aki magával vitte a kisfiát, Ferikét is. A kis Ferkó az általános iskola első évfolyamát taposta. Tündéri kissrác volt, aranyszőke, göndör fürtökkel megáldva, azonban néha hajlamos volt a hisztizésre is, és olyankor nem volt a legkönnyebb feladat elviselni a szeszélyeit.
A mai délutánon társasjáték közben derült ki mindez az Almási család ifjabb tagjai számára. Ferikének a sok édesség mellett a Ki nevet a végén? című társasjátékot hozta a Mikulás, és a kisfiú természetesen a legújabb kedvencét is magával vitte a vendégségbe. Az ikrek és Gergő örömmel csatlakoztak hozzá, amikor kiterítette a táblát az asztalra, mert maguk is kedvelték a Ki nevet a végén?-t.
Ám Ferike csakhamar gondoskodott róla, hogy a többiek ne tudják felhőtlenül élvezni a közös játékot. Láthatóan egyre nehezebben viselte azokat a partikat, amelyekben nem ő győzött. A sárga irigység kínozta, amikor valaki más hatost dobott; egyre látványosabban mérgelődött, ha valaki le merészelte ütni az ő bábuit; amikor pedig Öcsi vagy Hugi célba ért, percekig tartó duzzogásba fogott, a többiek már nem győzték vigasztalni. Pedig az Almási gyerekek nagyon igyekeztek, mert számukra is egyre kínosabbá vált, hogy Ferike anyukája percenként les be a gyerekszobába, vajh miért is sivalkodik az ő kis szeme fénye.
– Jaj, hagyjátok már hogy ő nyerjen! Ő még kicsi – kérlelte bizalmasan Gergőéket az anyuka, mire azok tanácstalanul pislogtak egymásra, mert sejtelmük sem volt, hogy a csudába’ tudnák befolyásolni, hogy a dobókocka hányason álljon meg. Legfeljebb annyit tudtak tenni, hogy ha több bábuval is módjuk nyílt lépni, akkor még véletlenül sem azt választották, amelyik leütötte volna Ferike figuráját. De mindez kevésnek bizonyult, hiszen az aranyszőke kisfiú azt szerette volna, ha mindig, minden partit ő nyer meg. Számára az „ezüstérem” sem volt megfelelő eredmény.
– Nyugi, kispajtás, ez csak játék – próbálta nyugtatni Gergő a durcáskodó kis vendéget, aztán az ikrek is bekapcsolódtak a vigasztalásba, és hosszasan magyarázták Ferikének a játék lényegét, amely szerintük nem elsősorban a folytonos győzelem, hanem inkább a kellemes szórakozás és az együttlét lett volna, de a kis elsőst nem olyan fából faragták, hogy efféle beszéddel meg lehessen győzni.
Ekkor Gergőnek mentőötlete támadt.
– Rögtön jövök, csak iszom egy pohár vizet – állt fel az asztaltól, de nem a konyhába sietett, hanem a saját szobájába, ahol a kincsei közül előkeresett egy különleges dobókockát, amit nemrégiben vásárolt egy olyan trafikban, ahol kizárólag mókás és használhatatlan tárgyakat árultak, elsősorban baráti ugratás céljaira. A szóban forgó dobókockának az volt a lényege, hogy csak egyesek és kettesek szerepeltek rajta.
Onnantól kezdve az Almási gyerekek kizárólag azzal a dobókockával dobtak, míg Ferike a hagyományosat használta, és olyannyira elragadta a lelkesedés a saját „szerencséjét” illetően, hogy észre sem vette a turpisságot. Négyszer, ötször, tízszer is nyert egymás után, és a többiek bábui a nyomába sem tudtak érni az övéinek. Ám egy idő után kezdett unalmassá válni a sok ugyanolyan kimenetelű parti. Az ikrek lelkesedése látványosan visszaesett, és valahogy már Ferike sem tudta annyira élvezni a játékot. Egyedül Gergő volt az, aki a szája szegletében kaján mosollyal figyelte az események alakulását, de persze óvakodott kinyilvánítani az elégedettségét. Sőt, úgy tett, mintha rendkívül bosszantaná a saját balszerencséje.
Az ikrek már korántsem voltak ennyire tapintatosak. Nem rejtették véka alá, hogy már csöppet sem szórakoztatja őket a játék, míg végül feltápászkodtak az asztal mellől, és kijelentették, hogy borzasztóan megunták ezt az egészet, s aztán odébbálltak, hogy más elfoglaltság után nézzenek.
Gergő azonban egyelőre állta a sarat, mert elhatározta, hogy most már végigviszi a pedagógiai célzatú játszmát, ezért így szólt:
– Ne aggódj, Ferkó, ketten is lehet Ki nevet a végén?-t játszani.
A kisfiú megkönnyebbülten vette tudomásul a döntést, de aztán egyre inkább lehervadt a mosoly az arcáról. Ferike ugyanis rájött a dobókockával kapcsolatos turpisságra, és egy ideje már azt is kiszúrta, hogy Gergő néha egyenesen hátrafelé lépeget a bábuival, csak hogy véletlenül se nyerhessen. Hogy ez a megoldás szintén nem volt éppen a kisfiú ínyére, azt mi sem bizonyította jobban, mint hogy először legörbülő szájjal panaszt tett az eljárás ellen, majd nemes – vagy inkább nemtelen – egyszerűséggel felborította a táblát bábustól-dobókockástól, és keserves sírásra fakadt.
– Most meg mi a baj? – kérdezte Gergő. – Én csak azt szerettem volna, ha te győzöl. Nem te akartál állandóan nyerni?
– De nem így! – hüppögte Ferkó a szemét törölgetve.
– Hát akkor hogyan? Ha rendesen játszottunk, az sem volt jó, ha csaltunk a javadra, az sem. Több ötletem nincs – tárta szét a karját a középső Almási csemete, de a kis vendég egyelőre csöppet sem látszott megnyugodni ettől a magyarázattól.
Lassacskán olyan méretűvé dagadt a perpatvar, hogy annak kísérő hangjai eljutottak a nappaliig, ahol a felnőttek beszélgettek. Óhatatlan volt tehát, hogy ők is bele ne avatkozzanak a vitába.
Gergő, az ikrek és a kis Ferike a maguk szintjén előadták az elmúlt percek eseményeit, aztán szép csöndesen visszaoldalogtak a gyerekszobába, átadván a polémia terepét a felnőtteknek. Nos, kisvártatva kiderült, hogy a felnőttek majdnem olyan nehezen jutnak egyezségre a történteket illetően, mint maguk a résztvevők.
Hosszas vita után Nóra, Ferkó édesanyja a következőképpen összegzett:
– Igazán sajnálom, hogy így alakult ez a délután, de azt hiszem, a gyerekeitek nem vették eléggé figyelembe, hogy Ferkó még kicsi. Őt még egyszerűen hagyni kell nyerni. Majd ha nagyobb lesz, megérti, hogy nem győzhet mindig.
– Ha megengeded, én némileg másképp látom – szólalt meg a családfő. – Azt hiszem, a gyermekeink mindent megtettek, hogy a kisfiad jól érezze magát nálunk, de ő mintha nehezen tudná elviselni, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan ő szeretné.
– Én csak azt szeretném, ha egészséges, sikeres, ambiciózus felnőtt válna belőle – mentegetőzött az anyuka. – A mai világban már nem lehet érvényesülni, ha az ember nem tör állandóan az élre. Egy szempillantás alatt eltapossák, kihasználják, átgázolnak rajta. És ahogy elnézem, ez akkoriban, amikor Ferike felnőtté válik, még fokozottabban igaz lesz. Úgy érzem, bűnt követnék el ellene, ha nem nevelném bele a győzni akarást.
Most már Julika is szükségét érezte, hogy elmondja a véleményét:
– Nórikám, én egy percig sem vitatom, hogy a lehető legjobbat akarod a csemetédnek. De abban már nem vagyok biztos, hogy jó úton is jársz. Szerintem óriási különbség van aközött, hogy az ember törekvő, avagy törtető. Hogy úgy küzd a céljai eléréséért, hogy azáltal másoknak is hasznára van, vagy pedig valóban, ahogy te mondod, egyszerűen átgázol másokon, nem nézve sem Istent, sem embert.
– Arról nem is beszélve – kapcsolódott be a vitába Ákos is, elvégre mégiscsak az ő szakterületéről volt szó –, hogy ha kicsiny korában megszokja, hogy mindig, mindenben csakis ő nyerhet, akkor a felnőtt életében borzasztó kemény pofonok fogják érni. És könnyen elképzelhető, hogy a sok súlyos csalódás épp azt fogja nála eredményezni, hogy visszahúzódó, önbizalom-hiányos és ambíciók nélküli emberré válik, épp az ellenkezőjévé, mint amilyennek a szülei nevelni akarták.
Miután Ákos befejezte a mondandóját, hosszú csönd támadt, de nemcsak a nappaliban, hanem az egész házban. A korábbi perpatvar után a felnőtteknek gyanús lett a nagy csönd, ezért aztán sietve belestek a gyerekszobába, hogy mi is a helyzet. Nos, a négy lurkó a lehető legnagyobb egyetértésben ülte körül az asztalt, s éppen elmélyülten igyekeztek összeszerelni valamit Öcsi építőjátéka segítségével.
– No, úgy látom, a srácok átmenetileg megoldották a kérdést – mosolyodott el a családfő. – Ebben a játékban valóban nincsenek győztesek és vesztesek.